11. rész

A következő pillanatban becsöngettek. Mély levegőt vettem, majd kissé kihúzva magam, vártam a tanár érkezését. Mind Vártunk, és vártunk, közben egyre inkább úgy tűnt, hogy az első óra elfog maradni. Ami egyébként matematika volt. 
Nem tudtam, mit csináljak, szóval rajzolgatni kezdtem a padra, amikor hátulról eltalált egy galacsin. 
Mérgesen hátra néztem, hogy kiderítsem, ki volt az. Láttam, hogy hátul nagyon röhögnek ketten, közben engem néztek. Felálltam, galacsinnal a kezemben, amire hirtelen csend lett, én pedig eldobtam az alufóliagombócot, amikor egy éles hang kiáltott rám. 
- Czirmay Nikolett! - azonnal hozd ki az ellenőrződet! - szólt rám a tanárnő. 
- Elnézést - jött ki minden hang a torkomból. Lefagyva az ellenőrzőmért kutakodtam. Nagyon jól indítottam a tanárnőnél ezt az évet. 
Az óra utolsó felénél szinte könyörögtem, hogy csengessenek már ki, amúgy sem tudtam koncentrálni. Valamiért borzasztó lassan telt el az óra, de végül eltelt.
Mikor a tanár kiment a teremből, a hátul ülő két fiú egyből odaszaladtak hozzám, majd jól kinevettek, végül pacsiztak velem. 
- Komolyan, Niki, még el is találtál. Látnod kellett volna a tanárnő fejét. Nagyon meglepődött. Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Így is az asztalt tördeltem - mondta egyikük nevetve. Egy kicsit én is nevettem, de aztán eszembe jutott a beírás, az osztályfőnököm feje, hogy kaphat valaki az első héten beírást? Lehetséges, hogy én lennék az első, az egész iskolában... Ami még jobb, hogy a holnapi első óránk is matek, rögtön utána egy osztályfőnöki. NEM AKAROM!!!
Hazafelé a telefonomat nyomkodva zenét hallgattam, úgy haladtam a járdán. Egyszer szomorú zenéket hallgattam, egyszer vidám zenéket, de valahogy a kedvem nem változott tőlük. Folyamatosan egyhangú, nyomott volt, és pontosan tudtam, hogy mi miatt.
Apáék nem voltak otthon, szóval gyorsan megírtam a házimat, majd felnyitottam a laptopomat, közben gitároztam és a gondolataimban utaztam. Arra gondoltam, mit fogok kapni apáéktól a beírás miatt. Abban biztos voltam, hogy ma még nem mondom meg nekik, majd csak ha megkaptam az ellenőrzőm. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy száz százalékban én lennék a hibás, de a tanárnő ezt nem így látta, magyarázkodni pedig már felesleges lett volna. 
Egy órát gépeztem, majd gitározgattam az ágyamon egy másfél órát, amikor meguntam, újra gépezni kezdtem. Fél órája lehettem fent, Timivel és egy másik ismerősömmel beszélgettem, mikor felugrott egy ablak. Ránéztem az órára, este kilenc óra volt. Martin volt az.
- Bátor dolog az első héten galacsinnal dobálózni, nem? :D - írta.
- Ha-ha, nem csak én dobálóztam :)
- Mizu? Ma nagyon csendes voltál. Ennyire ne szomorkodj a beírás miatt.
- Őszintén érdekel, hogy mi történt valójában? - kezdtem, de tudtam, nem itt kellene megírnom, de addigra már elküldtem.
- Persze, hogy érdekel. Barátok vagyunk, nem?
Erre összeszorult a szívem.
- De, barátok... - talán az a három pont a mondat végén túl sokat elárult a dolgokról - Mindegy, már tudom, mit kell tennem - írtam tovább magabiztosan - Valamikor tudnánk személyesen beszélni? Van valami, amit el kell mondanom neked.
- Szünetben beszélhetünk.
Hát persze, mintha ez valami olyan lenne, amit az iskolában szeretnék megbeszélni vele. Mindegy, majd kitalálok valamit.
Hamarosan elköszöntem tőle, majd aludni indultam.
Reggel szörnyű zajra ébredtem. Elkezdődött a nap.