31. rész

November 8, szombat.
Miután tegnap Timivel kellő képen tönkretettük a körzetben élők hallószervét, ma reggel kiegyensúlyozottan ébredtem. Ez a hangulat nem tartott sokáig, ugyanis amint kiléptem az ágyamból, eszembe jutott, hogy valamit meg kéne beszélnem Tomival. Mégpedig azt, hogy mi most tulajdonképpen együtt vagyunk-e, vagy sem. Mégpedig nem sétálunk együtt a suliba kézen fogva, vagy vagyunk együtt minden szünetben. Ez azért alap dolog lenne, nem? Átverhet? Persze, hogy átverhet.
Fogmosás közben a tükör előtt állva tehát eldöntöttem, hogy felhívom Tomit, hogy ma találkozzunk. A harmadik csörgésnél eszembe jutott, hogy talán nem ártana kivenni a fogkefét a számból, és persze egyet köpni se lenne túl nagy hátrány. Ebből persze az következett, hogy mikor felvette a telefont, és ő beleköszönt, én egy hatalmasat köptem. Gratulálok magamnak.
- Niki?
- Szia, ne haragudj... Csak. Mindegy. Szóval ma mit csinálsz? - kérdeztem határozottan.
- Azt remélem, veled leszek - hallottam a hangján, hogy mosolyog, mire én is hatalmas mosollyal néztem a tükörbe, ahonnan egy kócos hajú, kicsit fogkrémes lány, pizsamában, nézett vissza rám. Én.
- Rendben, akkor arra gondoltam, sétálgathatnánk kicsit.
- Ha nagyon szeretnél, szívesen sétálgatok kint az esőben.
- Esőben?
- Nézz ki! - mondta, mire a felettem lévő ablakra néztem. Addig fel sem tűnt, hogy mennyire hangosan kopog az eső az ablakomon.
- Oh, hát ezt nem láttam...
- Egyébként- szólt közbe - elakartalak hívni mára, hogy megnézzünk egy filmet. Ha van kedved.
- Rendben - néztem ismét a tükörbe. A látvány egyre borzalmasabb volt.
- Rendben. Mikorra jöjjek?
Megbeszéltük, hogy egykor találkozunk, ami annyit jelentett, hogy kapkodva készülődni kezdtem, órákkal hamarabb természetesen. Rendbe tettem magam olyannyira, hogy ha tükörbe néztem, nem kapott el a síró-és nevetőgörcs együttes felbecsülhetetlen érzése.
Mivel Tomi azt mondta, értem jön kocsival, ezért nem mentem ki a házból, az addigra szakadó esőbe, inkább bentről vártam az érkezését. Azon gondolkoztam, vajon mit szeretne majd csinálni? Valóban filmezni szeretne? Vagy majd esetleg... A gondolataimnak a telefonom vetett véget, Tomi hívott, hogy itt van.
Míg kifutottam az autóig azon gondolkoztam, hogyan fog köszönteni? Kilép majd az autóból ha meglát? Magához ölel, majd megpörget a levegőben? Esetleg a kocsiban ad egy hosszú csókot, vagy ilyesmi?
A valóság persze egyikhez sem hasonlított, egyszerűen csak köszönt nekem, majd megdicsért, hogy jól nézek ki. Legalább megérte annyit készülni.
A kocsiban mikor beléptem, valami értelmetlen zene vette kezdetét, amin persze egyből nevetni kezdtünk, majd átkapcsolta a saját zenéjére, ami természetesen Skillet volt. Mi más!
Már ott voltunk az utcájuk előtt, ahol be kell fordulni, hogy a házukhoz érjünk, amitől teljesen izgatott lettem. Filmezni nála...
A következő pillanatban nagyon meglepődtem, ugyanis továbbhajtottunk egyenesen.
- Azt hittem..
- Igen?
- Nem nálatok filmezünk?
- Nem, moziba megyünk.
- Óóó - esett le hirtelen. Mekkora hülye vagyok - és mit nézünk meg?
- Majd eldöntjük, ha odaértünk. Kiválasztasz majd valamit.
- Akármit? - kezdtem el nevetni.
- Akármit. Mesét is, ha gondolod. Maximum úgy teszünk, mintha a húgom lennél. Na meg pár évvel fiatalabb - nevetett fel.
- Szerinted kinéznének a húgodnak?
- Nem hiszem, szóval muszáj lesz valami komoly filmet választani.
Fél óra nézelődés után kitaláltuk, hogy megnézzük A galaxis őrzőit. Mind a ketten szeretjük a sci-fi filmeket, szóval igazán élvezetes volt. Habár a beszélő kis állatkát sose fogom megérteni. De ez egy film.
A moziból kiérve Tomi megfogta a kezemet, így sétálgattunk tovább, popcorn mérgezéssel, gondoltam ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy megkérdezzem, együtt vagyunk-e, vagy sem.
- Kérdezhetek valamit, Tomi? - néztem rá, mire megálltunk.
- Persze, de előbb - hajolt oda hozzám, majd adott egy csókot, én pedig egyre jobban kezdtem félni, hogy talán annyira nem is érdekli, hogy mit akarok mondani. Lehet, a csókkal próbálja elterelni a gondolatom.
Természetesen nem ez történt.
- Persze, mond csak.
- Mi egy pár vagyunk? Úgy értem, együtt vagyunk?
Tomi kicsit furán nézett rám, majd nevetni kezdett, majd szorosan magához ölelt, amitől csak még jobban félni kezdtem.
- Szerinted?
- Hát.
Tomi ekkor újból megcsókolt, majd oldalra biccentette a fejét.
- Szerinted, megcsókolnék akárkit? Mert szerintem csak a barátnőmet.
- Hű. Akkor, azóta együtt vagyunk, mióta, tudod a Halloweeni buli óta?
- Akár. De ha szeretnéd, "mától is lehetünk együtt" - nevetett ki, én pedig nagyon megnyugodtam.
Végül úgy döntöttünk, mivel ma erre rákérdeztem, mától  egy pár vagyunk. Ha bár igazából már két hete egy pár vagyunk. De mégis mától. Ha esetleg megakarnánk ünnepelni.
Boldog vagyok. Hosszú idő óta most igazán boldog vagyok, hisz annyi mindentől féltem, hogy nem tudtam józan ésszel gondolkozni. Miért akarna átverni engem? Miért a legrosszabbat feltételeztem róla? Szégyelltem magam, amiért ilyet feltételeztem egy fantasztikus emberről. Most már tudom, ő az, akire szükségem van, és rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy ő lehet az én párom. Boldog vagyok. Ma még...

30. rész

Az ezt következő napok fantasztikusan teltek. Végül is majdnem mindegyik. 
Miután Tomival megcsókoltuk egymást, természetesen azt terveztük, hogy az őszi szünetben a lehető legtöbbet leszünk együtt, ami többnyire sikerült is.
A hosszú hétvége vége felé, azonban felhívott mamám, hogy aludjak nála három napot. Természetesen azonnal beleegyeztem, hiszen kedvelem a mamámat, akkor is, ha kicsit flúgos.
A hívást egyébként úgy kezdte, hogy kicsit rosszul érzi magát, ezért nem szeretne egyedül lenni. Ebből az lett, hogy mind a három nap elmentünk valahová vásárolni. Azt hiszem, kicsit túlzásba vittük... Hupsz.
Így lett két új nadrágom, három szép toppom, és egy gyönyörű arany színű csillogós pulóverem.
Az utóbbi nagy kedvencem lett.
A szünet végén, újra visszacsöppentünk az iskola nyomorába, és a tanárok kedvencével töltöttük az időt. Dolgozat írással! Sokan nem tudtak róla, és nem készültek rá semmit. Szerencsére nekem még vasárnap dél felé eszembe jutott a dolgozat, így szerintem egészen jól sikerült.
Már egy hete nincs szünet, kicsit hiányoznak a hétvégi próbák, de hát hamarosan lesz karácsonyi buli, szóval már nem hiányoznak majd sokáig...
Pénteken ofő órán az osztályfőnökünk felhívta rá a figyelmet, hogy ideje elkezdenünk közmunkázni, hiszen jövőre érettségizünk, és addigra össze kell szednünk 50 óra közmunkát.
Azonnal Timire néztem, tudtam, vele fogok keresni valamit.
- Szóval gyerekek, nagyon fontos, hogy mindenkinek meglegyen. Az iskolánk különféle lehetőségeket kínál nektek, ahol dolgozhattok - mondta az ofő.
- Van olyan munka, ahol nem kell dolgozni? - kérdezte az egyik osztálytársam.
- Ne aggódj Kristóf, mindenki találni fog valamit. Az első lehetőség - biccentett Kristóf felé - alsósok korrepetálása irodalomból, és matematikából. Továbbá lehet menni a közeli állatmenhelybe - erre egyből felcsillant a lányok szeme - idősek otthonába segíteni, és van itt még valami - keresgélt tovább az ofő - Niki, ezt neked ajánlom. Karácsonyi kórus.
Az osztály mind egy emberként kezdett el beszélgetni hol a padtársával, hol pedig össze vissza ordibálni, hogy ki kivel, hova menjen.
- Gyerekek! Halkabban! Tehát, kit érdekel az alsósok korrepetálása? Azonnal felírom a neveket.
Hárman jelentkeztek, ebből egy azonnal le is tette a kezét az ofő ajánlására, amit persze nevetés követett.
Óra végére mindenki felírta magát valahova. Vagyis majdnem mindenki, én és Timi még nem döntöttük el.
A tanár már az ajtó felé lépkedett, mikor visszafordult, és odajött hozzánk.
- Majdnem elfelejtettem. Lányok, ti is jelentkezzetek valahova. Mint már mondtam, ez az éneklés tökéletes lenne neked, Niki.
- Köszönöm - letette elém a lapot, majd kiment.
- Mi a gond? - lépett oda hozzám Martin.
A buli óta nem beszéltünk egymással, furcsa volt, hogy éppen ő kérdezi ezt meg.
- Szia - mondtam kis habozás után. Nem tudtam, most hogyan is állunk egymással, mennyire kellene lazán kezelni ezt az egész helyzetet. Vagy mintha meg sem történt volna? Az nem lenne furcsa? 
Éreztem ahogyan a fejem teljesen elvörösödik,  nem akartam, hogy így lásson, ezért úgy döntöttem színlelem, hogy a mosdóba kell mennem, ezért gyorsan bocsánatot kérve rohantam ki a teremből.
Kifelé az ajtón Tominak mentem neki.
- Szia, mi a gond?
- Szia - köszöntöttem megnyugodva.
Tomival nem beszéltük meg, hogy együtt vagyunk-e, vagy sem, így aztán annyira nem tudtam, hogy szeretne-e felvállalni az iskola előtt, hisz reggel is alig ha két mondatot beszéltünk. Sőt, egész héten alig beszéltünk valamennyit. Most, hogy végre itt a hétvége, szeretném ezt letisztázni vele. 
- Semmi gond sincsen - erőltettem egy mosolyt - képzeld, kaptunk egy nagyon jó közmunka lehetőséget. Mehetünk kórusba énekeli.
- Nem tűnsz ettől túl boldognak.
- Az az igazság, hogy már így sincs túl sok időm. Tanulni, meg ugye lassan el kell kezdenünk a karácsonyi műsorra gyakorolni, ez pedig vasárnaponként van, arról nem is beszélve, hogy Timivel ezer éve nem csináltunk semmit.
Tomi csak nevetett a "kis" problémámon.
- Szerintem ezen nem kell agyalnod. Ez nektek amúgy is kötelező. Szóval alapvetően ez a legfontosabb. Aztán a tanulás. Utolsó előtti éved ez ebben a suliban.
- Tudom, tudom.
- Szóval nyugodtan vállald csak el. A többivel ne foglalkozz.
- Rendben - nevettem rá, átöleltem, majd Timihez mentem.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt mennénk énekelni? - Timi ettől ugrándozni kezdett. 
- Jó... De, Niki, én nem tudok énekelni - nevette el magát.
- Az nem baj, ma gyakorolhatnánk valamit délután.
- Szerinted nem gáz, hogy november elején karácsonyi dalokat éneklünk nálatok délután, félig hamisan?
- Nem hiszem, hogy anyuékat zavarná.
Így történt, hogy délután Timivel a Last Christmas-t énekeltük, anyuék, és a szomszédaink legnagyobb örömére. Így szép a november eleje...

29. rész

A vizes szoknyám teljesen a lábamhoz ragadt ahogy lépkedtem a konyha felé, ahol a pulton egy cetli várt reám.
- Minden rendben? - kérdezte Tomi, mikor látta, hogy végigolvastam a lapot.
- Persze, de úgy tűnik apáék csak holnap délben érnek haza. A nagyszüleimnél vannak.
- Értem.
- Nos, akkor. Ha nem gond, én elszaladok zuhanyozni... Addig ülj csak le nyugodtan - kapkodtam a konyhában, hogy valami ehetőt adjak a barátomnak, de annyira remegett a kezem, hogy mikor találtam egy chipset az azonnal kiesett a kezemből, mire Tomi elindult felém.
- Nyugodj le, nincs semmi baj - Lépett oda, majd megérintette az egyik kezében a hajamat, mire hatalmasat dobbant a szívem.
- Kivéve a hajaddal.
- A-a hajammal?
- Igen. Csurom víz.
- Rendben, máris megyek. Az-az jövök... Egy perc.
Tomi jót mosolygott a szerencsétlenkedésemen, majd átment a nappaliban, és leült a kanapéra, ahol egy újságot olvasgatva várt.
Pizsama vagy köntös helyett egyszerű és egy szörnyen kényelmetlen farmert vettem fel, egy a szekrényből gyorsan kikapott lila toppal, amin egy idétlen piros kalapos fagylalt mosolygott. Ez mindent elárul arról, hogy miért nem hordtam ezt az utóbbi, nos hát tíz évben? A hajamra gyorsan rácsavartam egy törülközőt, úgy rohantam végig a lakáson.
- Itt is vagyok - lihegtem, mire Tomi hangos nevetésbe kezdett, én pedig totálisan elvörösödtem.
- Mi az??? - kérdeztem az arcomat fogdosva - maradt rajtam a vörös festékből?
- Nem... Aranyos a felsőd! - nevetett tovább.
Jó azért azt nem gondoltam, hogy ez ennyire gáz.
- De a hajad még mindig csupa víz. Szárítsd már meg!
- Rendben.
A következő negyed órában végre teljesen "kész voltam", már amennyire lehet.
Leültem mellé a kanapéra, a fejemet nekitámasztottam a támlának, amitől a hajam mind előreborult, és megcsapott a frissen mosott hajam almás samponillata. Legszívesebben sóhajtottam volna egy nagyot, de nem tudtam, hogy helyénvaló lenne-e. Akkor valami eszembe jutott.
- Tehát. Te tudtál erről?
- Miről? - tette le az újságot.
- Hát.. Tudod, Martinról.
- Hogy róla... Ami azt illeti, egy pár hete megkeresett minket suli után, hogy segítsünk neki. Nem támogattam az ötletet, hisz ő együtt volt azzal a Bettivel. Szerencsétlen lány! Nem tisztességes, hogy ezt tette vele.
Valójában én sem gondoltam, hogy tisztességes lenne, de ha ez az egész már pár hete történt, akkor most minden  más lenne, ha csak egyszerűen elém állt volna akkor. Hisz az érzéseim az utóbbi időkben változtak a legintenzívebben. Nem mondom, hogy már semmit sem érzek iránta, de ezt most nem mondhattam ki hangosan. Úgy érzem tisztességtelen lenne Tomival szemben.
- Mégis segítettél neki. Akkor miért?
-Tomi várt egy kicsit, mielőtt folytatni kezdte volna.
- Kíváncsiságból.
- Mire voltál kíváncsi?
- Már teljesen mindegy...
A hangja valamiért keserűbbnek tűnt, mint korábban.  Úgy döntöttem,  nem feszegetem tovább ezt a témát.
- Köszönöm.
- Mit? - nézett rám furán.
Most én vártam egy kicsit. Át kellett volna gondolnom, hogy mit mondok, de ebben a helyzetben valamiért úgy éreztem, hogy mindegy, inkább csak mondtam, ami a szívemből szólt.
- Azt, hogy engedted neki. Azt, hogy végignézted ezt az egészet, hogy elmentél velem suli után a városba, hogy segítettél énekelni, hogy ott  voltál az udvarba ma, hogy hazahoztál, hogy jó vagy hozzám... és hogy elküldted nekem azt az e-mailt azzal a zenével, amivel bejutottam a bandába. Nagyon sok mindenen segítettetek át másfél hónap alatt. Sok minden történt körülöttem. Átvertek, nem is egyszer. De ott volt a banda hétvégenként, ami mindig feldobta a kedvem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem érdekelnek a problémáim. Mert már nem tűntek akkorának. De nem azért, mert jött helyette nagyobb, hanem mert ... jöttél te, aki újból reményt ébresztett bennem.
Tomi mosolyogva hallgatta végig, hogy miket mondok, majd kinyújtottam a kezét, én pedig szinte beleestem. Így öleltük egymást.
- Tudtam, hogy illeni fog hozzád az a zene - kezdte, mire felnéztem rá, ő pedig abbahagyta.
A lábaim a kanapéra voltak téve, a két kezemmel átöleltem őt. Az ő lábai normálisan a földön voltak, mint ahogyan egy ember szokott ülni... Az egyik kezét a vállamra tette, majd átcsúsztatta a hátamra. Az arca csupán centiméterekre volt az enyémtől.
Lassan felé kezdte el tolni a hátam, majd adott egy puszit a homlokomra. Valamiért azt éreztem, viszonozni szeretném ezt a kedvességét. Kihúztam az egyik kezemet a háta mögül, majd óvatosan az arcához emeltem, végigsimítva azt, amitől mosolyogni kezdett.
Ott ültünk, egymást átkarolva, csupán pár centiméterre egymástól. Nem mozdult, én pedig nem mertem megmozdulni, de megszerettem volna! 
Egyszer csak felvilágított a telefonom, amit a fürdőszobából kifelé az asztalra tettem.
Az óra éjfélt mutatott.
Odakaptam a fejemet, de az addigra már el is sötétedett. Hivatalosan elkezdődött a szünet. Visszanéztem Tomira, aki továbbra is rezzenéstelen arccal meredt rám, majd a kezét újból csúsztatni kezdte. Ezúttal a nyakamig, aztán ... aztán húzni kezdett maga felé.
- Nyugalom - szólalt meg Tomi, én pedig csak akkor vettem észre, hogy teljesen behunytam a szememet, mint aki fél valamitől.
- Minden rendben, csak tudod, ez ma - Ma? Hiszen már szombat van! Ugrott be. De ez min változtat? Itt ül a srác aki tetszik nekem, és éppen megpróbál megcsókolni, én pedig a Martinra gondolok? Komolyan?
Mosolyogni kezdtem, majd magamtól toltam oda az ajkamat az ajkaihoz, így csókoltuk meg egymást először.