29. rész

A vizes szoknyám teljesen a lábamhoz ragadt ahogy lépkedtem a konyha felé, ahol a pulton egy cetli várt reám.
- Minden rendben? - kérdezte Tomi, mikor látta, hogy végigolvastam a lapot.
- Persze, de úgy tűnik apáék csak holnap délben érnek haza. A nagyszüleimnél vannak.
- Értem.
- Nos, akkor. Ha nem gond, én elszaladok zuhanyozni... Addig ülj csak le nyugodtan - kapkodtam a konyhában, hogy valami ehetőt adjak a barátomnak, de annyira remegett a kezem, hogy mikor találtam egy chipset az azonnal kiesett a kezemből, mire Tomi elindult felém.
- Nyugodj le, nincs semmi baj - Lépett oda, majd megérintette az egyik kezében a hajamat, mire hatalmasat dobbant a szívem.
- Kivéve a hajaddal.
- A-a hajammal?
- Igen. Csurom víz.
- Rendben, máris megyek. Az-az jövök... Egy perc.
Tomi jót mosolygott a szerencsétlenkedésemen, majd átment a nappaliban, és leült a kanapéra, ahol egy újságot olvasgatva várt.
Pizsama vagy köntös helyett egyszerű és egy szörnyen kényelmetlen farmert vettem fel, egy a szekrényből gyorsan kikapott lila toppal, amin egy idétlen piros kalapos fagylalt mosolygott. Ez mindent elárul arról, hogy miért nem hordtam ezt az utóbbi, nos hát tíz évben? A hajamra gyorsan rácsavartam egy törülközőt, úgy rohantam végig a lakáson.
- Itt is vagyok - lihegtem, mire Tomi hangos nevetésbe kezdett, én pedig totálisan elvörösödtem.
- Mi az??? - kérdeztem az arcomat fogdosva - maradt rajtam a vörös festékből?
- Nem... Aranyos a felsőd! - nevetett tovább.
Jó azért azt nem gondoltam, hogy ez ennyire gáz.
- De a hajad még mindig csupa víz. Szárítsd már meg!
- Rendben.
A következő negyed órában végre teljesen "kész voltam", már amennyire lehet.
Leültem mellé a kanapéra, a fejemet nekitámasztottam a támlának, amitől a hajam mind előreborult, és megcsapott a frissen mosott hajam almás samponillata. Legszívesebben sóhajtottam volna egy nagyot, de nem tudtam, hogy helyénvaló lenne-e. Akkor valami eszembe jutott.
- Tehát. Te tudtál erről?
- Miről? - tette le az újságot.
- Hát.. Tudod, Martinról.
- Hogy róla... Ami azt illeti, egy pár hete megkeresett minket suli után, hogy segítsünk neki. Nem támogattam az ötletet, hisz ő együtt volt azzal a Bettivel. Szerencsétlen lány! Nem tisztességes, hogy ezt tette vele.
Valójában én sem gondoltam, hogy tisztességes lenne, de ha ez az egész már pár hete történt, akkor most minden  más lenne, ha csak egyszerűen elém állt volna akkor. Hisz az érzéseim az utóbbi időkben változtak a legintenzívebben. Nem mondom, hogy már semmit sem érzek iránta, de ezt most nem mondhattam ki hangosan. Úgy érzem tisztességtelen lenne Tomival szemben.
- Mégis segítettél neki. Akkor miért?
-Tomi várt egy kicsit, mielőtt folytatni kezdte volna.
- Kíváncsiságból.
- Mire voltál kíváncsi?
- Már teljesen mindegy...
A hangja valamiért keserűbbnek tűnt, mint korábban.  Úgy döntöttem,  nem feszegetem tovább ezt a témát.
- Köszönöm.
- Mit? - nézett rám furán.
Most én vártam egy kicsit. Át kellett volna gondolnom, hogy mit mondok, de ebben a helyzetben valamiért úgy éreztem, hogy mindegy, inkább csak mondtam, ami a szívemből szólt.
- Azt, hogy engedted neki. Azt, hogy végignézted ezt az egészet, hogy elmentél velem suli után a városba, hogy segítettél énekelni, hogy ott  voltál az udvarba ma, hogy hazahoztál, hogy jó vagy hozzám... és hogy elküldted nekem azt az e-mailt azzal a zenével, amivel bejutottam a bandába. Nagyon sok mindenen segítettetek át másfél hónap alatt. Sok minden történt körülöttem. Átvertek, nem is egyszer. De ott volt a banda hétvégenként, ami mindig feldobta a kedvem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem érdekelnek a problémáim. Mert már nem tűntek akkorának. De nem azért, mert jött helyette nagyobb, hanem mert ... jöttél te, aki újból reményt ébresztett bennem.
Tomi mosolyogva hallgatta végig, hogy miket mondok, majd kinyújtottam a kezét, én pedig szinte beleestem. Így öleltük egymást.
- Tudtam, hogy illeni fog hozzád az a zene - kezdte, mire felnéztem rá, ő pedig abbahagyta.
A lábaim a kanapéra voltak téve, a két kezemmel átöleltem őt. Az ő lábai normálisan a földön voltak, mint ahogyan egy ember szokott ülni... Az egyik kezét a vállamra tette, majd átcsúsztatta a hátamra. Az arca csupán centiméterekre volt az enyémtől.
Lassan felé kezdte el tolni a hátam, majd adott egy puszit a homlokomra. Valamiért azt éreztem, viszonozni szeretném ezt a kedvességét. Kihúztam az egyik kezemet a háta mögül, majd óvatosan az arcához emeltem, végigsimítva azt, amitől mosolyogni kezdett.
Ott ültünk, egymást átkarolva, csupán pár centiméterre egymástól. Nem mozdult, én pedig nem mertem megmozdulni, de megszerettem volna! 
Egyszer csak felvilágított a telefonom, amit a fürdőszobából kifelé az asztalra tettem.
Az óra éjfélt mutatott.
Odakaptam a fejemet, de az addigra már el is sötétedett. Hivatalosan elkezdődött a szünet. Visszanéztem Tomira, aki továbbra is rezzenéstelen arccal meredt rám, majd a kezét újból csúsztatni kezdte. Ezúttal a nyakamig, aztán ... aztán húzni kezdett maga felé.
- Nyugalom - szólalt meg Tomi, én pedig csak akkor vettem észre, hogy teljesen behunytam a szememet, mint aki fél valamitől.
- Minden rendben, csak tudod, ez ma - Ma? Hiszen már szombat van! Ugrott be. De ez min változtat? Itt ül a srác aki tetszik nekem, és éppen megpróbál megcsókolni, én pedig a Martinra gondolok? Komolyan?
Mosolyogni kezdtem, majd magamtól toltam oda az ajkamat az ajkaihoz, így csókoltuk meg egymást először.