8. rész

Felvettem az új nadrágomat egy fekete felsővel és az új belebújós cipőmmel. Elpakoltam a töri, nyelvtan fizika, matek és ének cuccaimat. Könnyűnek tűnik ez a nap, de mégsem. A hajam kócosan állt, szóval elkezdtem valamennyi kivasalni, de nem lett jobb, szóval végül befontam. Kicsit kisminkeltem magam, és már indultam is. A buszon zenét hallgatva aludtam el. Mindig elalszok, és valahogy mindig felkelek időben. Persze, nem mintha sokat mennék, de az a pár perc pihenés mindig jól esik még. Mikor beértem a terembe, már szinte mindenki bent volt. Odamentem Ivetthez és Timihez, beszélgetni kezdtünk. Megtárgyaltuk, hogy ki mit vár el magától ebben az évben. Mind többet fogunk tanulni, na persze, majd meglátjuk. Fél szemmel figyeltem, ahogyan Martin feláll, majd kisétál. Nem szokott bent ücsörögni sokat a  teremben, hiszen  rengeteg barátja van. Azt hittem, én is az vagyok. Azt hittem. Fél szemmel figyeltem, próbáltam követni őt, majd azon gondolkoztam, mi lenne, ha oda mennék hozzá, és megkérdezném, hogy milyen volt a nyara. Azt szabad igaz? Biztosan.

-   - Itt vagy N?

-   -Tessék? Ja, bocsánat, csak elkalandoztam.

-   - Min gondolkoztál ennyire?- kérdezte Timi.

-   - Semmin. Csak azon, hogy milyen kár, hogy máris vége van a szünetnek.

-   - Hát persze, hogy azon -mondta Ivett – Nem pedig Martint nézted.

-   - Martint? Nem mintha bármi okom lenne nézni őt - éreztem, ahogy elvörösödök - szóval, mit terveztek a hétvégén? Csinálhatnánk valamit.

-   - Lesz Irie Maffia koncert. Elmegyünk? - kérdezte Timi csillogó szemekkel.

Mellesleg mind a hárman nagyon szeretjük, szóval mind belementünk, hogy jó lenne, ha elmennénk. Már kedd van, és ez egy laza nap, szóval nem is kell majd semmit se tanulnunk. Az első hét mindig laza. Ezzel a gondolattal ért véget a szünet. A csengőre bejött a történelem tanárunk, mintha csak az ajtóban állt volna.

-  - Üdvözlök mindenkit –köszönt, mire mind felálltunk.

Borbély tanár úr magas, fiatalos tanár. Mint ember, mind nagyon szeretjük, de a tantárgyát nagyon komolyan veszi, nem tűri a zajt. Néha annyira beleéli magát a mesélésbe, hogy percekig mosolygok rajta. Az biztos, hogy az ő órái mindig nagyon gyorsan elmennek. A mai is így telt. Elkezdtük a magyar törit, mindenki kedvencét. Persze ez még a nyugalmi időszak, könnyen tanulható. Tavaly sose tudtam hármasnál jobbat írni nála. Martin volt aki biztatott, hogy majd megírom jobban, csak bíznom kell magamban. Idén bebizonyítom ezt.

Töri után a nyelvtan is hamar elment, tesin futottunk, fizikán beszélgettünk, matekon, mivel ugyan az a tanár tartja, elkezdtünk dolgozni a másodfokú egyenletekkel. Eddig mindent értek, ez nagyon jó érzés. A matek mondjuk mindig is ment. De ekkor jött a fantasztikus ének óra, kedvencem, a fergeteges, na jó. Utálom. Nagyon szeretek énekelni, gitározok is, de az ének órát nem bírom. Hogy mi lehet ennek az oka? Az előző iskolánkban a tanár folyton kiállított, hogy énekeljek meg gitározzak az osztály előtt. Idén mivel nem ismer a tanár, nem fogom elmondani, hogy játszok hangszeren, hogy megússzam ezeket.

-   - Jó  napot kívánok - Jött be a tanárnő.

Ezután bemutatkozott, elmondta, hogy szólítsuk Kovács tanárnőnek, majd jött a rettenetes kérdés.

-   - Érdekelne egy két dolog rólatok. Az iskolánk számos tehetséges diákot tanít, akik szeretnek énekelni, vagy játszanak valamilyen hangszeren. Három évvel ezelőtt, pont mielőtt jöttetek, volt is egy banda az iskolában. Arra gondoltam, idén is össze lehetne rakni egyet. Van közületek olyan, aki játszik valamin?- kérdezte.
    Az egész osztályban csend lett, senki nem szólalt meg, míg Timi feltette a kezét. Csodálkozva néztem. A nyáron nem találkoztunk sokat, így az, hogy valamin megtanult játszani, az szinte nem is meglepő.

-  - Igen? - csillant fel a tanárnő szeme.

-  - A mellettem ülő lány, Niki, énekel és gitározik.

Erre a mondatra megfagyott a levegő. Hogy MI? Most miért?

-  - Szuper! Következő órára behozom a gitáromat, készülj úgy, hogy adsz egy kis előadást.

Majd kiment. Kinyitottam az ellenőrzőm, mikor lesz legközelebb ének. Csütörtökön. Hogy énekeljek? Az osztály, Martin előtt? Nem, az kizárt. Mi van, ha nem tetszik neki? megvan! Csütörtökön beteg leszek. Vagy elüt egy biciklis. Miért???

7. rész

- Niki, te jó ég! Ne haragudj, nem tudtam, nem láttam, hogy van valami a kezedben. Annyira sajnálom!

- Ne butáskodj. Csak átveszem, és minden rendben.

Fél szemmel láttam, hogy Martin mosolyog, majd köszönt és kikerülve engem továbbment.

-  - Ügyes vagy Niki. Még csak el sem kezdődött az iskola - mondta az egyik osztály társam.

Nem törődtem azzal amit mondott, elindultam a táskámhoz, hogy kivegyem belőle a váltó pólóm, amikor eszembe jutott, hogy otthon hagytam. Nem, ilyen nincs!

-  - Ha gondolod, szívesen kölcsönadom a felsőmet - nyújtott felém Ivett egy rózsaszín virágmintás toppot, majd  mivel nem volt sok választásom, átöltöztem gyorsan a mosdóba.

Kifelé jövet találkozott a tekintetem az osztály főnökömével, aki éppen csak egy pillanatig látott. Mintha összeráncolta volna a szemöldökét, de gyorsan elfutottam, be a terembe.

-  - Vedd vissza a kakaót, N. Ezért tuti osztály főnökit kapsz -mondta egy barátságos hang, mire ösztönösen odafordultam.

-  - Timi!-kiáltottam, majd egyenesen az ölébe ugrottam.

-  - A  többiek mesélték a bénázásodat - mondta nevetve, mire én is elnevettem magam.

Ez a kis boldogságom nem tartott örökké, akkor hirtelen belépett a terembe Szabó tanárnő, az osztályfőnökünk.

-  - Sziasztok. Mindenki megérkezett? - kérdezte.

-  - Igen.-válaszolta az osztály egy emberként.

-  - Akkor legyetek szívesek leülni, mindjárt kezdődik az előadás.

Na igen. Ha valamiért szeretem az iskolánkat, akkor az ez. Az előző sulinkban órákat kellett állni az udvarba az ünnepségekkor, itt egyszerűen leadják a rádióba. Mindenkinek jobb így.  A diákok nem visítoznak, az igazgató sem áll feleslegesen és beszél a senkinek.

-  - Nikoletta! Hol van az ünneplő felsőd?- kerekedtek ki a tanárnő szemei.

De legalább ő tudja a nevemet.

-  - Leöntöttem kakaóval - feleltem, mire a tanárnő csak legyintett én pedig a helyemre ültem. Idén a bal oldalon az ablak mellett a harmadik padban. Legjobb hely, ahonnan látok is, hallok is, nincs legelöl, ott az ablak, minden szuper. Tavaly középen ültem legelöl, mert elaludtam, és amire beértem, szó szerint már csak ott volt hely. Idén ez másképpen történt.

Az előadás után, amit mindenki végig telefonozott, a tanárnő lediktálta az órarendet, amit gyorsan lejegyeztem az ellenőrzőmbe. Idén még úgyis legalább kétszer megváltozik, de azért amíg nem, addig jó ha ott van. Körülbelül így telt el az első nap. Délben már otthon voltam. Úgy döntöttem, folytatom a novellámat a pályázatra, de nem írtam sokáig, maximum egy órát. Nem jött az ihlet, szóval elkezdtem zenét hallgatni. Kellemes, lágy hangzású, a háttérből zongora szólt. Nem sok kellett, nekiálltam gitározni. Akkor éreztem először, hogy valami nincs rendben. Nem boldogított fel a gitár a szomorúságomból, amit az elvesztett blúzom miatt, juj, még a táskámban van, és Martin miatt éreztem. Azt hittem, beszélünk majd legalább három mondatot, ha már a nyáron szinte semmit sem. Ennyi volt a barátságunk? Lehet, minden esetre inkább felmentem gépre, majd lementem. Bepakoltam holnapra, kiválasztottam, hogy mit vegyek fel, közben este lett. Egy fehér rövidnadrágra és egy kék felsőre esett a választás. Mivel már nem tudtam mihez kezdeni, ezért 9 óra fele lefeküdtem aludni. Kellemeset álmodtam. Egy szigetről próbáltam kijutni egy delfin hátán. Mindegy.

Reggel kicsit komótosan ébredtem, mintha nem igazán aludtam volna az éjjel. A hajam össze-vissza állt, és a villany is égett.

-         Ne, megint kezdődik - jelentettem ki, majd leléptem az ágyról. Így kezdődött a második sulis reggelem.

Lenéztem a lábamra, mert valami más volt. Az egyik lábamon egy fehér, a másikra egy fekete zokni volt húzva. Ezek az alvajárás apró örömei. Az álombeli Niki nem elég hogy szín vak, de úgy tűnik, sportoló is. Talán holnaptól párosítva teszem el a zoknijaimat. Komolyan úgy éreztem, mintha két órát aludtam volna az éjjel.

6. rész

Kellemes madárcsicsergésre ébredtem fel reggel. Az ágyammal szemben lévő ablakból egy kis fény csóva megvilágította az arcomat. Az ablak nyitva volt, szóval friss levegő járta át az egész szobát. Nem nyitottam ki a szemem, csak élveztem az itthonlétet. Kellemes volt, hosszú ideje nem éreztem magam ennyire nyugodtnak. De akkor, akkor hirtelen egy kis zümmögő hangot hallottam. Oldalra fordultam, majd lassan kinyitottam a szememet. Nem láttam semmit, csak hallottam, hogy valami zümmög. Ismerős volt a hang, ezért összekuporodtam, majd összeszedtem a bátorságom és felültem. Egy darázs szállt be az ablakon, amitől pillanatok alatt eltűnt minden megmaradt álmosságom. Felpattantam, majd kirohantam a szobámból az előszobába. Vettem egy mély lélegzetet, majd ismét megtorpantam. Az előszobában volt egy még nagyobb darázs. Úgy döntöttem, az előbbi barátságosabb volt, szóval inkább visszamentem ahhoz. Kerestem valamit, amivel kitessékelhetem. Egy füzetre esett a választás. Pontosabban a rajz füzetemre. Olyan tizenöt percet szenvedhettem vele, hol felsikítottam egyet, amikor azt hittem, megtámad, hol csak elrohantam előle, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. Egyszer csak Bia jött be a szobámba, melynek közepén álltam pizsamában idétlenül egy füzettel a kezembe.Ijedten rám nézett, megrázta a fejét, aztán kirohant. Pár pillanat múlva megjelent egy légycsapóval, és egyszerűen leütötte a darazsat. Milyen bátor...

-   - Köszi, de megoldottam volna.

-   - Én meg aludtam volna. –mondta, majd kiment.

Kicsit idiótának éreztem magam, hogy miért sikítozok egy darázstól,de az igazat megvallva, rettegek tőlük. Ha van valami, amitől tényleg félek, azok a darazsak, és valamiért minden nyáron megcsípnek legalább egyszer, kivéve idén. Ez így augusztusban rekordnak számít. Szóval így telt a reggelem. Kimentem, hogy megmosakodjak, akkor láttam, hogy Bia a kinti zaklatómat is eltávolította. Zümmögésnek nyoma sem volt. Megfésülködtem, majd befontam a hajamat és lementem. Apu épp akkor kezdte el a reggelit készíteni.

-  - Kipakoltad a cuccaidat?- kérdezte, miközben elkezdte a tojásokat felverni. Szóval tojásrántotta lesz.

-  -Nem, még nem, de reggeli után mindent elintézek.

-  - Rendben, de siess. Olyan egy körül megyünk vásárolni, szólj a nővéremnek is.

-  - Pontosan mit veszünk? –kíváncsiskodtam, közben egy kis szalonna darabot a kezembe vettem, amit apa felszeletelt.

-  - Ruhákat anyád legnagyobb örömére - mondta keserű hangon.

- - Juhii. Te addig hol leszel?- kérdeztem, közben igazán sajnáltam apát.

-  - Keresek valami férfi részleget a plázában.

    Ez így elég érdekesen hangzott, szóval inkább nem feszegettem ezt tovább. Reggeli után elkezdtem kipakolni a kis táskámból, ami hatalmas. Kivettem a laptopom, majd az ágyamon ülve bekapcsoltam azt. Jött három új üzenet, és két valaki ismerősnek jelölt. Barbi és Fanni. Gyorsan visszajelöltem őket, majd megnéztem, kitől jött a három üzenet. Az egyik, az valami csoport üzenet, amibe legnagyobb örömömre beletettek, nem tudom, hogy miért. A második az egyik osztálytársamtól jött, hogy nem tudja, mikor lesz az évnyitó. Megírtam neki, hogy minden kivan írva a suli honlapjára, mivel én sem tudtam még, majd megnéztem az utolsó üzenetet is. Egy teljesen ismeretlen ember írt, ráadásul valami idegen nyelven. Szóval, ő is az ismerősöm. Jó tudni. Nem írtam neki vissza, inkább gyorsan letöröltem. Lecsuktam a laptopom, majd gondolkodni kezdtem, hogy mit is kéne ma venni. Egy farmernadrágot mindenképpen, egy-két pulóvert és egy táskát se ártana, és persze egy új cipőt.  Végül négy órás vásárlás után, amire Bia nem is jött, elmondása szerint, van elég holmija, vettünk egy rózsaszínes fehéres sárgás háromnegyedes nadrágot, egy kék pulóvert, egy fekete pulóvert, ami a vállánál bordó, nagyon tetszik, egy fehér, kicsit bő toppot, egy barna belebújós balerina cipőt, és egy barna oldaltáskát. Legalább erre apa nem mondhatja, hogy fekete lyuk. Hosszú, és apának unalmas nap volt. A következő napokban végig vagy otthon ültem, vagy Timivel és Ivettel beszélgettem, valamint kiolvastam a kötelező olvasmányokat. Az Anyeginnel kezdtem, mert azzal fogunk először foglalkozni irodalom órán. Szóval így teltek az utolsó napok, míg nem eljött a várva várt szeptember egy, és a rengeteg utállak szeptember és társai poszt facebookon.

Reggel gyorsan kipattantak a szemeim. A Nap már kezdett feljönni, úgy tűnt, ma nagyon jó idő lesz, szóval felvehetem az új cipőmet a fekete szoknyámmal és a blúzommal. Hogy milyen idiótán néznek ki az ingek. Na, mindegy. Apáéknak persze és nekem is, reggel jutott eszünkbe, hogy nem vettünk bérletet, szóval anyu a kezembe nyomott valamennyi pénzt, hogy vegyem meg magamnak. Gyorsan reggeliztem, majd elindultam az iskolába. Kicsit remegett a gyomrom. Már hiányoztak a többiek, a sok hülyéskedés a beszélgetések, még az idegesítő galacsin dobálás is, szóval vártam, hogy ki mennyit változott. Nekem csak a hajam nőtt meg, de a többiek biztos drasztikus változásokon mentek keresztül. Kicsit idegesített, hogy a nyáron Martinnal szinte semmit se beszélgettünk. Azt  hittem, jóban vagyunk, mégis maximum kétszer írt rám. Remegve léptem be a terembe, amikor megláttam az osztálytársakat. Igazából nem tudom, hogy mit vártam, mert mindenki ugyan úgy nézett ki, na jó egy két embernek hosszabb lett a haja, volt aki befestette, és egy ombre is megjelent. Kimentem a büfébe, hogy vegyek valami innivalót. Egy hideg forró csokira esett a választás, szóval kakaóra. Martin még nem volt bent a terembe, de már nagyon hiányzott, ahogy a lányok is. Abban a pillanatban, ahogy beléptem, ott állt velem szemben. Sötétbarna szemével nézett rám. A világos barna haja nagyszerűen állt, pont mint az inge. Persze, van, akinek jól áll. Köszönni akartam neki, de akkor Ivett hátulról a nyakamba ugrott, amitől kicsit hátradőltem, így az egész kakaó a ruhámra ömlött. Tökéletes év lesz ez az idei. 

5. rész

A testvérem odalépett hozzám, végigmért. Három évvel idősebb nálam. Divattervezős iskolába jár. Az ízlése hibátlan. Olyan, mintha egy újságból vágták volna ki. Büszke vagyok rá, mert nagyon szépen varr, a ruhái nagy részét ő maga készítette. Pont ezért zavar, hogy ilyen hülye ruhába lát. Persze, otthon sokat látott már ilyen öltözékbe, de azért mégis.
-Szia, Niki. Jól nézel ki-mondta, és szinte láttam rajta, hogy szeretne nevetni. Nem lett volna baj, tényleg nem. Én is nevettem magamon. Egy picit kínomban, de nem baj.
-Szia Bia. Hát te, hogy hogy itt vagy?- kérdeztem.
-Gondoltam meglátogatom a húgomat. Hoztam neked gumi cukrot, meg karamellát.
- Juuuj!!! Karamellát?-kérdeztem csillogó szemekkel. Nagyon szeretem a karamellát, az a kedvenc csokim. Jó, tudom, az nem csoki, de így szoktam mondani.

Bia letette elém őket, majd leült az ágyamra.

-       - Milyen az itteni élet? -nézett szét a szobába-  Mik ezek a falon?-kérdezte grimasszal az arcán.

-       -Barlang rajzok - válaszoltam, mikor Barbi belépett a szobába, majd becsukta az ajtót.

-        - Szia. Úú de hasonlítotok- mondta mosolyogva.

-        - Szia, Bia vagyok - Állt fel a nővérem. A barna haja hátraomlott. A fekete felsőjén lévő szegecsek egy kis napsugárban megcsillantak. A rövid fehér gatyája tökéletesen állt a felsőhöz. A cipője és a táskája pedig kék volt, együtt nagyon szépek voltak. Fehér fekete kiegészítőkkel a karján intett egyet, majd visszaült.

-        - Még nincs látogatási idő. Hogy jöttél be?-kérdeztem.

-        - Nincs? Akkor azért volt kiakadva rám egy nő- mondta – Mondott valamit, de annyira nem figyeltem rá. Gondolom, akkor ezt mondta. Van egy jó hírem N.

-        - Micsoda? – vártam, hogy mondjon valamit, valamit, ami még a karamellánál is jobb, mikor elkezdte.

-        - Ma délután hazajöhetsz. Apáék majd négy óra felé jönnek.

-        - MI? – kerekedtek ki a szemeim – De nem úgy volt, hogy egy hét?

-        - De, de EEG vizsgálat után mindenkit hazaengednek, csak meg kell várni az eredményeket. Ami délutánra meglesz. Szóval, ha levették, segítek pakolni.

-        - Ezért jöttél? Hogy hazavidd?- kérdezte Barbi.

-        - Tulajdonképpen igen. Meg mert szerettem volna átadni ezt a csodás hírt.

-        - Niki! Ne hagyj egyedül.- Jött felém Barbi, majd átkarolt.

-        - Nem sokára te is hazamehetsz. Hiányozni fogsz - mondtam őszintén, majd viszonoztam az ölelést.

Nem sokkal később jött is egy ápolón, hogy leveszik a fejemről a kütyüt. Átsétáltunk a szomszéd épületbe, ahol nem sok várás után, valóban levették. A doktornők mind nagyon viccesek és kedvesek voltak. Kicsit furcsa belegondolni, hogy pár perc alatt, hogy meglehet kedvelni valakit. Aztán pedig, soha életemben nem látom őket többet. Vagyis, ki tudja. Kifele önbizalommal telve jöttem, bár a hajamban még csomóban álltak a ragasztó nyomok, semmi sem vette az a kedvem, hogy megszabadultam a drótjaimtól. Mikor visszaértünk láttam, hogy sötét felhők gyülekeznek az égen, eltakarva az eget. Szóval az utolsó óráim ilyen szomorú eső előtti, vagy esőben telnek majd. Amikor beértem a szobába, első utam a tükörhöz vezetett. A félelmem beigazolódott, miszerint annyira nyomta a fejemet az a kacat, hogy lett egy kisebb pukli a homlokomon, és egy kis vágást is szereztem. De, már nem fájt. Még pár pillanatig néztem magam, mikor bejött a szobába egy ápolónő, mellette Bia, hogy kezdhetek készülődni. Az ágy alól kihúztam a bőröndömet és elkezdtem belepakolni. Közben Barbi is visszatért, megfogta a gitárom, és nézegette.

-        - Jó lehet, ha tudsz hangszeren játszani. Bárcsak én is tudnék valamin. – elmélkedett.

-        - Valóban klassz. De sose késő elkezdeni – sóhajtottam egyet, majd felnéztem a falra. Elővettem a telefonom és csináltam egy képet a festményről. Egy zöld mosolygós kígyó volt a falon.

-         Majd kinyomtatom és otthon kiteszem a piros kutya mellé – mondtam.

-       -  Milyen kutya?-kérdezte Bia, és Barbi egyszerre.

-         Tegnap jött egy nő, akivel papír állatokat hajtogattunk. Én csináltam egy piros kutyát - húztam elő a táskámból a kicsit meggyűrődött alkotásom.

-        - Ja.. Szóval ez egy kutya. Bocsi, de lónak néztem.

-        - Nem baj, az origami nem az én világom. – mondtam, majd visszacsúsztattam, mikor Ildikó belépett a szobába.

-        - Mész  is haza?

-        - Igen, nemsokára. – válaszoltam, mikor a kislány is bejött.

-        - Játszol még valamit, mielőtt elmész?- kérdezte Barbi. – Felveszem a telómon, és majd megnézem otthon. De addig, amíg még pizsiben vagy.

- Nem értem, miért kellett pizsiben maradnom,de hát, utolsó órákban, miért is ne. A kezembe vettem a gitárom, és már szólt is . Még nem fejeztem be a számot, mikor anya és apa álltak meg az ajtóban, engem figyelve, mire automatikusan abbahagytam a zenélést. Barbi valamit elkezdett magyarázni, hogy még nem játszottam végig, de nem tudtam nagyon odafigyelni, mert apát annyira rég láttam, hogy a karjaiba ugrottam. Hiányoztak már. Anyu kezében ott volt a lap, hogy minden kész van, kivéve én. Szóval elmentem átöltözni, majd a pizsim is betettem a táskámba. Kész voltam. Indulnunk kellett, Barbi pedig elkísért az ajtóig.

-         Nem hiszem el, hogy elmész.

-         Facen beszélgetünk majd, és később találkozhatunk is. Nagyon jó lenne. – mondtam, majd átkaroltam.

Kifelé az ajtón láttam azt a nőt, aki a legelső napomon üdvözölt. Milyen régen is volt már az. Mosolyogva nézett rám. Azt hiszem, elkapta a szomorú pillanatot, mikor az új barátnőmmel megöleltük egymást. Végül, igaza lett. Végignézve utoljára a folyosón, picit érdekes volt. A rengeteg festmény a falon, a lányok, a beszélgetős esték... Hiányozni fognak. Apáék már a lift felé tartottak, szóval gyorsan utánuk rohantam. Az ötletet egyébként nem pártoltam. Félek a liftekben, és 16 év után, végre megtörtént, amitől oly rég óta féltem. Beragadtunk a liftbe. Na persze nem úgy, mint a filmekben, hogy aztán leszakad és felrobban, közben jön egy tornádó. Csak simán bent álltunk pár percet. A vészjelző úgy tűnt, nem működik, szóval vártunk, majd magától kinyílt az ajtó. Nem próbáltuk meg még egyszer, inkább a lépcsőt választottuk. Kint ekkorra már zuhogott az eső, szóval egy pulcsit húztam a fejemre, mert a felsőmön nem volt kapucni. Amúgy sem szeretem a kapucnis felsőket.

Mikor hazaértünk, gyorsan kipakoltam, közben anyu szólt, hogy összeüt valami ennivalót. Ez volt a végszó. Akkor eszembe jutott, hogy mennyire éhes vagyok, és nem csak most, hanem már öt napja. A milánói után, ami az egyik kedvencem, lefürödtem, és megmostam a hajamat. Megszárítottam, majd befeküdtem az ágyba, magamhoz ölelve az egyik plüss figurám. Kellemes illata volt. A takaró puha volt, a hasam teli. Otthon voltam. 

4. rész

Ahogyan a többi kislány látta, hogy hogyan szórakozunk, ők is odajöttek. Hamarosan hárman ugrándoztak körülöttem, a többiek pedig mind mosolyogva néztek minket. Körülbelül egy óra telhetett el, mikorra már teljesen elfáradtam a sok ugrálástól és nevetgéléstől. Úgy döntöttem, leülök picit, amikor odajött az egyik lány és hozzám bújt. Fél óra múlva elérkezett a takarodó, szóval olyan két óra múlva már mind aludtunk. A negyedik nap boldogan, mosolyogva ébredtem. Kipattantam az ágyamból, gyorsan felöltöztem, mikor visszaértem a szobatársam, Fanni ágyán nem hevert annyi chipses zacskó, egészen rendezett volt az egész. Akkor megértettem. Ő ma megy haza. Ettől elszomorodtam, hiszem három nap alatt, úgy érzem, barátnők lettünk. Sajnálom, hogy most neki haza kell mennie, de persze örülök is neki. Reggelinél ez a rosszkedv hamar elmúlt. A szülők mind tudják, hogy jobb, ha behoznak a gyerekeiknek plusz élelmet, mert reggeli után, mind együtt reggelizünk újból, normálisan. Az ápolónők erre nem mondanak semmit.

-         Lányok, mi lenne, ha ma csinálnánk valami újat? Nem is tudom, mondjuk, készítsünk egy társast, vagy valami - vetettem fel az ötletet, mire Barbi megrázta a fejét.

-         Jó lenne, de ma jönnek kézművesek. Készíthetünk cuki papír díszeket- mondta.

-         Cuki?- kérdeztem vissza, mikor Zsolti letette mellénk a tálcáját.

-         Niki, mondj valami mást. Így olyan, mintha a cuki szóra jöttem volna ide.

- Te meddig maradsz?- kérdeztem.

- Holnap megyek haza. Te?

- Még itt leszek. Ma kapok egy új szobatársat, mert Fanni elmegy –mondtam szomorúan, Fanni pedig egyetértően bólogatott.

- De tartjuk majd a kapcsolatot! Amint hazaértem, mindenkit bejelölök facebookon. Mi is a teljes neved Niki?

Kezdtem volna mondani, mikor egyszerűen felállt és elszaladt. Két perc múlva visszajött egy cetlivel. Ezen mind nevettünk.

-         Czirmay NikolettA.- hangsúlyoztam a végét.

Fanni mindenki nevét felírta, én pedig körbenézve figyeltem a jelenetet. Mindenki nevetett, jól éreztük magunkat. Nem hittem volna, hogy tényleg ennyire megszeretem az ittlétet. Hamarosan megérkezett a kézműves nő, és mind idétlen állatokat hajtogattunk. Vagyis a többiek. Az enyém inkább fa pazarlás volt, ami eredetileg, egy piros kutyának indult, de nem sikerült. Próbáltam feldobni azzal, hogy mindenfélét ragasztottam rá, de csak egyre jobban zavarta a szemem, míg végül feladtam, és inkább eltettem, hogy majd jó emlék lesz ez otthonra. Az utolsó órákban, mármint Fanni utolsó óráin, kiálltunk a folyosóra, és egyesével üdvözöltük a látogatókat, akik a család tagjaik miatt jöttek. Barbi pedig mindenkinek kinyitotta az ajtót. Sajnos az örömünk elmúlt, mikor Fanni szülei jöttek. Pillanatok alatt elrendezték a papírokat. Mi addig ölelgettük egymást. Rossz volt búcsúzkodni. Végül elment. Kissé komótosan indultunk vissza a szobába, tudva, hogy talán sose találkozunk többé.

-         Énekelsz valamit Nikolett?- kérdezte Barbi, én pedig nevetve az ölembe vettem a gitárom, és neki kezdtem.

Fél óra telhetett el, eközben kétszer nyitották ki újra az ajtót, amit mindig újra becsuktunk, és egy ápoló nő lecserélte Fanni ágyán a huzatot, közben mosolyogva nézett minket, majd bejött, és letett egy cetlit az ágyra, amin az állt, Ildikó.

-         Kíváncsi vagyok, ki lesz az új szoba társad. - mondta Barbi, de nem tudtam neki válaszolni, mert akkor bejött egy lány, az anyukájával.

-         Sziasztok.- köszönt a nő, mi pedig viszonoztuk. Az ápoló nő Ildikónak is elmondta amiket nekem, majd kiment. Egyébként kedves lánynak tűnt. Ildikó átöltözött, majd leült az ágyára, hamarosan pedig az anyukája elment.

-         Szóval, te miért vagy itt?- kérdeztem tőle, ő pedig félve elmondta, hogy epilepsziás, de szerencsére, ő is tünetmentes évek óta.

Én is elmondtam, hogy miért vagyok itt, majd kis nevetés után becsuktam az ajtót.
- Miket szeretsz csinálni?- kérdeztem.
-Lovagolok –mondta egyszerűen.

Nem sokkal később egy ápoló nő kinyitotta az ajtót, majd elmondta, hogy ne csukjuk be.

Szóval ez a nap is eltelt. Vacsorára húst(?) „ettünk”.

Az ötödik nap közölték, hogy EEG vizsgálatom lesz, ami annyit jelent, hogy egész éjjel bent kell lennie velem valakinek, aki minden egyes mozdulatom leírja. Anyu jött be. A szerkezettel a fejemen, úgy néztem ki, mint egy tészta szűrő. Szóval aznap kerültem az embereket. Mivel nem telefonozhattam, ez időben olvastam, ami mondjuk jó, mert kiolvastam a Kék delfinek szigetét. Nagyon tetszett, talán egyszer újraolvasom. Eközben a fejem folyamatosan fájt, és hiába nyugtattam magam, hogy csak 24 óráig kell ez, nagyon kényelmetlen volt. Este nagyon nehezen aludtam el, de végül sikerült, ahogyan az is, hogy már hat órakor kipattantak a szemeim. Még mindig óráim voltak, hogy levegyék rólam, szóval addig rajzoltam. Először egy nőt, majd egy férfit, majd még egy nőt, majd abbahagytam. A reggeli megint vajas szalámis kenyér volt, ami boldogságot hozott az egész szintre. Mondhatni, jól indult a reggel. Persze ma nem akartam senkivel se találkozni, és már csak két óra volt, hogy levegyék, amikor megjelent az ajtóban valaki. Egyből a fejemhez kaptam, megpróbáltam takargatni azt. Nem volt rajtam smink, a hosszú hajam be volt fonva, pizsamában voltam, és persze ott volt a fejemen a tészta szűrő. Neki pont így kellett látnia. Miért?

3. rész

A második nap, reggel nyolckor keltettek minket. Reggeli gyanánt megkíméltek minket némi vajas kenyérrel és felvágottal. Evés után úgy döntöttem, gitározni fogok. Délelőtt a lányokkal szórakoztunk, folyton együtt lógtunk. Hol én gitároztam nekik, hol egymásnak rajzolgattunk, vagy kinevettük a falon lévő festményeket. Délután négykor pedig megérkezett anyu a fogyasztható ételekkel. Mi volt ma az ebéd? – érdeklődött kedves hangon.
- Nem tudom. Még nem sikerült beazonosítanom – feleltem egyszerűen, de anya nevetett, én pedig nem értettem, miért boldog ettől ennyire.
Este fürdésnél legalább negyed órát kellett várnunk valakire. Nem szeretek ilyen helyen fürdeni, de hát ki az, aki szeret?

A harmadik napra sikerült teljesen felfedeznek azt a szintet, amit bejárhattam. Mondjuk ehhez nem kellett teljes három nap, összeadva körülbelül 8 perc, de nem baj. Kiderült, hogy van egy szoba, ahol van egy tévé. Ezek után, itt gyülekeztünk a lányokkal. Továbbá kiderült, hogy van egy 14 éves Zsolti nevű fiú, aki minden lány tetszését elnyerte. Már akit érdekelt. Én a 16 éves fejemmel, csupán egy gyereket láttam benne. Tudom, még én is az vagyok. De nem annyira. Este felé úgy éreztem, nyugi van, és kihagytam a lányokat, inkább haladtam a pályázatommal. Csendben írogattam, közben elmélkedtem az iskolán. Sok emberrel nem tartottam a kapcsolatot, pedig volt egy kettő, akivel nagyon is szerettem volna. De mivel hol ők, hol én utaztam valamerre, erre nem sok lehetőség adódott. A két legjobb barátnőm, Ivett és Tímea, és ott van persze Martin is. Martinnal tavaly kezdtünk el beszélgetni. Különös, régebben sosem szóltunk egymáshoz, de aztán valamiért, már nem is emlékszem pontosan, hogy miért, de beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy azonos az érdeklődési körünk, ezért igen jó beszélgetéseket szoktunk folytatni. Emellett pedig, nagyon tetszik a szeme. Gyönyörűséges sötétbarna. Illik hozzá. Ha lehet ilyet mondani, és persze a stílusa is nagyon tetszik. Nem úgy öltözködik, mint ahogyan a legtöbben. Lazán, ami hozzá ideális. Szóval, ő így tökéletes, ahogy van. De persze csak egy barátom, semmi több! Szóval ők hárman hiányoznak leginkább. Amin meglepődtem, hogy az ordibálást is hiányolom valamennyire. Nem vagyunk jó osztály de nagyon rosszak se. A fiúk, mint mindenhol máshol, itt is galacsinnal dobálóznak, a növényeket terrorizálják és a padokat firkálják. Órán előszeretettel megvédik magukat, ha egy tanár vitába száll velük, mindeközben ha dolgozat következik, azt lazán veszik, mondván, hogy Bencét idézzem : „most mit izgultok, úgyse írunk” . Természetesen az esetek legnagyobb százalékában tényleg nem írunk, de azért szeretek aggódni a dolgokon. Nem vagyok kitűnő tanuló. Mindig igyekszem, hogy a négyes átlagom meglegyen, így megelégedve a teljesítményeimmel. Az iskolánkban, a Radnóti Miklós Gimnáziumban a gyerekeket ösztöndíjjal próbálják buzdítani a tanulásra, kisebb-nagyobb sikerrel. A házi feladatok megírásánál sokszor elgondolkozok azon, hogy miért is jöttem ebbe az iskolába, majd eszembe jut. Az iskola látogatást kihagytam, így csak a szóbelin láttam először az iskolát. Egyből megtetszett, habár csak annyit tudtam róla, hogy az angol nyelvre mennek rá, és hogy finom a szendvics a büfében, amit láttam, az egyből megfogott. A székek! Kényelmes, nagy, szinte fotelnek tűntek, azonnal bele akartam huppanni. Vörös színén látszódtak a gyerekek nyomai, hogy ott jártak, de ez sem érdekelt. Szépek voltak. Tényleg. Szóval, ide akartam jönni. Szóbelim jól sikerült, így pár héttel később kiderült, hogy felvettek. Sokáig ujjongtam, majd egyszerűen beletörődtem. A gólyatáborig, ami egy rém álom volt. Egy nagy panzióban voltunk, ahova busszal érkeztünk. A szobák büdösek és hidegek voltak. A mosdó undorító volt és a kaja, hát talán ott még az itteni ebédnek is örültem volna. Négy napot töltöttünk ott, mire hazajöttünk. Addigra kialakult pár csoport, ami természetesen máig is sokat változott. Az osztályunk létszáma 26 fő volt kezdetben, de egy valaki még kilencedikben elment, tavaly pedig még egy ember lebukott, szóval most huszonnégyen vagyunk. Ami annyiból jó, hogy egy ekkora létszámú csoporttal sokkal könnyebben megy az együttműködés. Az órákon gyorsan haladunk, akkor is, ha nem értjük a dolgokat, majd amit szerintem a tanárok sose hinnének el, segítséget kérünk egymástól. Van, hogy már negyed 8-kor az iskolában vagyunk, pedig a tanítás, csak nyolckor kezdődik. Az iskola Pesten van, és mivel én Csepelen lakom, a Király erdőben, nem kell sokat utaznom. Azért ennek örülök. Van, aki nagyon messziről jár be és több mint egy órát utazik. Ezt sose fogom megérteni. Bár annak ellenére, hogy nem lakok olyan messze, mégis hatkor felszoktam kelni. A reggeli gyorsaságom egyenesen arányos egy lajháréval, szóval jó, ha időben elkezdek készülődni. Főleg így, hogy van, hogy néhány dolgot átpakolok álmomban. Ez plusz 5-6 percet elvesz a reggelből, amikor is állok, és próbálom megfejteni, hogy ez hogyan is történhetett. Gyakori baleset. Ahogyan ezekről gondolkoztam, nem vettem észre, hogy egy kislány áll mellettem a plüssömmel a kezében. Nem tudom, pontosan mennyi időt bambulhattam, mire észrevettem őt. Aranyos, körülbelül 7 éves kislány.

-         Szia. Hát te kivagy?- próbáltam aranyosan beszélni hozzá, nehogy véletlen megijesszem. Egy pár pillanatig úgy tűnt, sikerült, de akkor hirtelen sírni kezdett.
-   -Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten a pityergő kislánytól.
     -Hiányzik anya –válaszolta szipogva, én pedig csak arra tudtam gondolni, mivel deríthetném jobb kedvre.
    -  Szeretsz énekelni? - kérdeztem vidáman.
    -Igen...

Nem kellett több, elkezdtem neki énekelni a Dzsungel könyvéből Az Egy két jó falat című dalt, amivel pillanatok alatt mosolyt csaltam az arcára. Aranyos volt. Innentől persze végig velem jött mindenhova. Azt hiszem a maradék ott töltött időben sikerült valamennyire  pótolnom azt a személyt, aki miatt most szomorkodni kényszerült.

2.rész

Apáékkal elmentünk a Balatonra, de nem volt jó idő. Makacsságom miatt, mégis bementem a vízbe és sikerült is megfáznom.
 Mikor hazaértünk elmentem doktorhoz, majd mikor megvizsgált, rákérdeztem, hogy baj-e, ha valaki alvajáró. Megkérdezte, hogyan is értem ezt pontosan, én pedig elmeséltem, hogy körülbelül három éve, hogy először észrevettem, hogy alvajáró vagyok. Először csak zoknit húztam, vagy felkapcsoltam a villanyomat. Később már olyan rutinokat is elvégeztem, mint a reggelre szánt hajmosás. Nevetve meséltem őket, a doki viszont a történetem végére azonnali beutalót adott egy pesti kórházba, a neurológiai részletre. Így kerültem egy hónappal később ide, augusztus közepén.Nem gondoltam, hogy ez ekkora probléma. Tényleg nem.
Kiérve a fürdőből, még mindig egyedül voltam a szobában, szóval úgy gondoltam,  kihagyom az ebédet. Magamra csuktam az ajtót, leültem az ágyra, ölembe húztam a gitáromat, majd pengetni kezdtem az egyik Avicii számot, a Hey brothers-t, amikor egy kislány hang kezdte énekelni azt. Hirtelen abbahagytam, hogy kiderítsem, ki lehet a vékony hang tulajdonosa, mikor kimászott a mellettem lévő ágy alól egy lány. Sejtelmem sincs, mióta és miért volt ott.

- Szia! A nevem Fanni, 12 éves vagyok, három napja vagyok itt. Te mikor mész? Én négy nap múlva. Szeretsz olvasni? Én igen. Mi a  hobbid? Klassz a gitárod. Szépen játszol. Mióta gitározol? Énekelsz is? - hadarta el szinte egy levegővel, én pedig pislogás nélkül hallgattam.

-   Őőő... Szia, Niki vagyok, egy hét múlva és... Mit is kérdeztél még? -néztem rá, majd elnevettem magam.

-  Ne haragudj, kicsit sokat és gyorsan beszélek - mentegetőzött Fanni.

-  Mit kerestél az ágy alatt?

- Én semmit. De az orvosok engem. Ez a hely olyan, mint egy jó tábor. Az emberek kedvesek, egész nap a szobába vagy, máshova nem is mehetsz.  Azt csinálsz itt, amit akarsz, nagyjából, és az ételek rend szerint borzalmasak. Ezért is bújtam el. Mert nem akarok ebédelni! - válaszolta meg megint, szinte egy szuszra, kétségbeesett  hangon. Azt hiszem, kicsit megzizzenhetett három nap alatt. Nem tehetek róla, megint elnevettem magam, amikor egy ápolónő nyitott be.

-  Lányok, ne csukjátok be az ajtót! Gyertek enni, kész van az ebéd - mondta kedvesen.

-         Jaj ne, most lebuktam. A másik, amit sose felejts el. Ha tíz percnél tovább sikerül csukva maradnia az ajtónak, az már jónak számít -mondta ,majd szomorúan elhagyta a szobát.
Juj, tényleg rossz lehet az ebéd, ha az ágy alá bújt el. De ne ítélkezzünk előre.

Követtem Fannit végig a folyosón, aminek körülbelül a közepén volt egy nagyobb szoba, ebédlőnek nevezve. Leültem az egyik székre, az új ismerősöm mellé, majd nemsokára megjelentek a többiek is.

-         Sziasztok lányok, ő itt – gondolkozott egy percig, majd folytatta. – Nikolett.

-         Szia . – mondták egy emberként a többiek, én pedig a homlokomra csaptam, de úgy voltam vele, nem számít, itt már úgyis elkönyveltek Nikolettnek.

-         Sziasztok. – köszöntem, majd letettek elém egy tányért. Jaj ne, borsó főzelék!

-         Idegi problémák? – kérdezte az egyik lány. Gondolom azért kérdezte, amiért a homlokomra csaptam, de inkább nem mentegetőztem.

-         Alvajáró vagyok  – jelentettem ki természetesen, mire mindenki nevetett, azt hitték, viccelek.

-         Rendben. De ne támadj meg este! A nevem Barbi.

-         Niki, de már tudod. – mondtam mosolyogva, és integettem egyet – ti miért vagytok itt?

-         Mind epilepsziások vagyunk. Fanni már két éve tünet mentes.
      Lehet tudni erről valamit, ha rohama lenne valakinek, mit kell csinálni? – érdeklődtem.

-         Szóljatok az ápolónőnek. De nem lesz rohamom, eddig csak egyszer volt, még az se biztos, hogy ez a bajom, most vizsgálnak ki.

Akartam még valamit kérdezni, de előtte gondoltam, megkóstolom a főzeléket. Nem szeretem a borsófőzeléket, de valamiért mindig megeszem. De ez, ezt nem lehetett. Inkább óvatosan a szalvétámba köptem, majd elindultam a konyhára, hogy visszavigyem a tányért. Automatikusan beindultam, hogy elmosogassak magam után, majd eszembe jutott hol vagyok, szóval inkább visszamentem a szobámba, és leültem az ágyra. A laptopom az ölembe tettem, és bedugtam tölteni a mellettem lévő konnektorba, írtam a vizitig, amikor vége lett, folytattam. Nyáron jelentkeztem egy regényíró pályázatra, amit novemberig kell befejezni, és decemberben lesz eredmény hirdetés. Eddig nagyon jól haladok vele. Szeretek írni, de nem sok időm, van rá a tanulás, és a gitár mellett.  Három óra körül felhívtam anyut, hogy ha jön, hozzon nekem valami ebédet, mert korog a gyomrom, és persze holnapra is valamit, ami eláll. Így telt el az első napom. 

1. rész

Mikor beléptem a kis szobába, az első dolog amit észrevettem, azok a falon lévő minták voltak. Különféle állatokkal akarták barátságossá varázsolni a helységet, kisebb-nagyobb sikerrel. Az ablakok kicsik voltak, és rácsosak, ha véletlenül valaki nagyon kiakarna szökni. Bár innen, a harmadik emeletről még annak is nehezen menne.
A terem két sarkában egy-egy ágy volt beágyazva, a bal oldalin egy kis cetlivel, amin az állt, Nikolett. A másikon könyvek hevertek, és néhány chipses zacskó. Valószínűleg a szobatársam tulajdonai lehettek.
Még pár pillanatig meredtem előre, mikor az ápolónő megállt mellettem, majd beszélni kezdett :
- A baloldali ágy a tiéd, Nikolett. Helyezd magad kényelembe, nyugodtan öltözz át.  A cuccaidat leteheted az ágy melletti kis szekrényre, a bőröndödet pedig tedd csak az ágy alá. A szobatársadat is nemsokára megismerheted. Biztos vagyok benne, hogy jól kifogtok jönni egymással. A mosdót kint találod a folyosó végén. Fél óra múlva ebéd, majd két órával később lesz egy vizit. Addig beszélgess nyugodtan a többiekkel. Hidd el, hamar elfog telni az az egy hét. A végére már sajnálni fogod, hogy haza kell menned – mosolygott rám  jóindulatúan, majd megsimította a karomat és kiment. Letettem a kisebb táskámat és a gitáromat a fekhelyemre, azután gyorsan kinyitottam azt.
 A kis táskámba olyan dolgokat hoztam, amivel igazán lefoglalhatom magam az itt töltött szörnyű napokban. Egy nagy sima füzetet, amibe rajzolni tudok, egy tolltartót, természetesen tele színes és sima grafit ceruzákkal, egy könyvet, A Kék delfinek szigetét, egy pengetőt, és persze a laptopomat. Ez egy igen nagy, kis táska volt, tulajdonképpen egyáltalán nem volt apró, de én mégis így hívtam. Apa szerint olyan, mint egy fekete lyuk, bármi elfér benne, melyek többnyire örökre el is tűnnek.
A tolltartómért nyúltam, és kivettem belőle egy ceruzát, majd megfogtam a cetlit az ágyamról, és kiegészítettem a helytelen írást Nikolettről, Nikolettára. Az anyakönyvemben, a személyigazolványomon, mindenhol Nikoletta név szerepel, valahogy mégis mindenki lehagyja azt az a betűt.
Leültem az ágyra, mikor anya bejött az ajtón.
- Ne szomorkodj Niki, pár nap és hazajöhetsz. Addig pedig minden nap meglátogatlak, hozok inni, és valami nassolni valót is – mondta anya szívélyes hangon.
Felhúztam a vállam, majd megbeszéltük, hogy minden nap négyre jön, mert akkor kezdődik a látogatási idő, azután megpuszilta a homlokomat és elment.
Két percig hezitáltam, majd belenyúltam a bőröndömbe, és kivettem belőle a pizsamámat. Kék, hosszú nadrág és egy sima kék topp. Nem szeretek pólókat hordani, kényelmetlennek találom őket. Ezért télen és nyáron is toppot hordok, amiért mamám sokszor rám szól, természetesen télen, hogy megfázok. Nem értem mi különbség lenne a póló és a topp között, ha úgyis mind a kettőre pulóvert veszek. Mamám kicsit flúgos.
Elindultam a fürdőbe átöltözni. Kicsi volt, a fal pedig ott is színes, mintás állatokkal díszítve. Valakinek ez szép? Szerintem kicsit ijesztő. Igen, és én mondtam, hogy mama flúgos.
A pizsamámban és a kék papucsomban úgy néztem ki, mint aki beteg, gondoltam akkor már, hogy teljes legyen az összkép, felkötöm a hajamat kontyba. Csak akkor szoktam így hordani, ha otthon vagyok és tanulok. Most viszont távol voltam a házunktól, Pesten, egy kórházban. A suliba visszatérve mindenki a kellemes nyári történeteit fogja mesélni, én meg majd mondhatom, hogy egy hétig kórházban voltam azért, mert alvajáró vagyok. Mindez egy hónapja kezdődött.