3. rész

A második nap, reggel nyolckor keltettek minket. Reggeli gyanánt megkíméltek minket némi vajas kenyérrel és felvágottal. Evés után úgy döntöttem, gitározni fogok. Délelőtt a lányokkal szórakoztunk, folyton együtt lógtunk. Hol én gitároztam nekik, hol egymásnak rajzolgattunk, vagy kinevettük a falon lévő festményeket. Délután négykor pedig megérkezett anyu a fogyasztható ételekkel. Mi volt ma az ebéd? – érdeklődött kedves hangon.
- Nem tudom. Még nem sikerült beazonosítanom – feleltem egyszerűen, de anya nevetett, én pedig nem értettem, miért boldog ettől ennyire.
Este fürdésnél legalább negyed órát kellett várnunk valakire. Nem szeretek ilyen helyen fürdeni, de hát ki az, aki szeret?

A harmadik napra sikerült teljesen felfedeznek azt a szintet, amit bejárhattam. Mondjuk ehhez nem kellett teljes három nap, összeadva körülbelül 8 perc, de nem baj. Kiderült, hogy van egy szoba, ahol van egy tévé. Ezek után, itt gyülekeztünk a lányokkal. Továbbá kiderült, hogy van egy 14 éves Zsolti nevű fiú, aki minden lány tetszését elnyerte. Már akit érdekelt. Én a 16 éves fejemmel, csupán egy gyereket láttam benne. Tudom, még én is az vagyok. De nem annyira. Este felé úgy éreztem, nyugi van, és kihagytam a lányokat, inkább haladtam a pályázatommal. Csendben írogattam, közben elmélkedtem az iskolán. Sok emberrel nem tartottam a kapcsolatot, pedig volt egy kettő, akivel nagyon is szerettem volna. De mivel hol ők, hol én utaztam valamerre, erre nem sok lehetőség adódott. A két legjobb barátnőm, Ivett és Tímea, és ott van persze Martin is. Martinnal tavaly kezdtünk el beszélgetni. Különös, régebben sosem szóltunk egymáshoz, de aztán valamiért, már nem is emlékszem pontosan, hogy miért, de beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy azonos az érdeklődési körünk, ezért igen jó beszélgetéseket szoktunk folytatni. Emellett pedig, nagyon tetszik a szeme. Gyönyörűséges sötétbarna. Illik hozzá. Ha lehet ilyet mondani, és persze a stílusa is nagyon tetszik. Nem úgy öltözködik, mint ahogyan a legtöbben. Lazán, ami hozzá ideális. Szóval, ő így tökéletes, ahogy van. De persze csak egy barátom, semmi több! Szóval ők hárman hiányoznak leginkább. Amin meglepődtem, hogy az ordibálást is hiányolom valamennyire. Nem vagyunk jó osztály de nagyon rosszak se. A fiúk, mint mindenhol máshol, itt is galacsinnal dobálóznak, a növényeket terrorizálják és a padokat firkálják. Órán előszeretettel megvédik magukat, ha egy tanár vitába száll velük, mindeközben ha dolgozat következik, azt lazán veszik, mondván, hogy Bencét idézzem : „most mit izgultok, úgyse írunk” . Természetesen az esetek legnagyobb százalékában tényleg nem írunk, de azért szeretek aggódni a dolgokon. Nem vagyok kitűnő tanuló. Mindig igyekszem, hogy a négyes átlagom meglegyen, így megelégedve a teljesítményeimmel. Az iskolánkban, a Radnóti Miklós Gimnáziumban a gyerekeket ösztöndíjjal próbálják buzdítani a tanulásra, kisebb-nagyobb sikerrel. A házi feladatok megírásánál sokszor elgondolkozok azon, hogy miért is jöttem ebbe az iskolába, majd eszembe jut. Az iskola látogatást kihagytam, így csak a szóbelin láttam először az iskolát. Egyből megtetszett, habár csak annyit tudtam róla, hogy az angol nyelvre mennek rá, és hogy finom a szendvics a büfében, amit láttam, az egyből megfogott. A székek! Kényelmes, nagy, szinte fotelnek tűntek, azonnal bele akartam huppanni. Vörös színén látszódtak a gyerekek nyomai, hogy ott jártak, de ez sem érdekelt. Szépek voltak. Tényleg. Szóval, ide akartam jönni. Szóbelim jól sikerült, így pár héttel később kiderült, hogy felvettek. Sokáig ujjongtam, majd egyszerűen beletörődtem. A gólyatáborig, ami egy rém álom volt. Egy nagy panzióban voltunk, ahova busszal érkeztünk. A szobák büdösek és hidegek voltak. A mosdó undorító volt és a kaja, hát talán ott még az itteni ebédnek is örültem volna. Négy napot töltöttünk ott, mire hazajöttünk. Addigra kialakult pár csoport, ami természetesen máig is sokat változott. Az osztályunk létszáma 26 fő volt kezdetben, de egy valaki még kilencedikben elment, tavaly pedig még egy ember lebukott, szóval most huszonnégyen vagyunk. Ami annyiból jó, hogy egy ekkora létszámú csoporttal sokkal könnyebben megy az együttműködés. Az órákon gyorsan haladunk, akkor is, ha nem értjük a dolgokat, majd amit szerintem a tanárok sose hinnének el, segítséget kérünk egymástól. Van, hogy már negyed 8-kor az iskolában vagyunk, pedig a tanítás, csak nyolckor kezdődik. Az iskola Pesten van, és mivel én Csepelen lakom, a Király erdőben, nem kell sokat utaznom. Azért ennek örülök. Van, aki nagyon messziről jár be és több mint egy órát utazik. Ezt sose fogom megérteni. Bár annak ellenére, hogy nem lakok olyan messze, mégis hatkor felszoktam kelni. A reggeli gyorsaságom egyenesen arányos egy lajháréval, szóval jó, ha időben elkezdek készülődni. Főleg így, hogy van, hogy néhány dolgot átpakolok álmomban. Ez plusz 5-6 percet elvesz a reggelből, amikor is állok, és próbálom megfejteni, hogy ez hogyan is történhetett. Gyakori baleset. Ahogyan ezekről gondolkoztam, nem vettem észre, hogy egy kislány áll mellettem a plüssömmel a kezében. Nem tudom, pontosan mennyi időt bambulhattam, mire észrevettem őt. Aranyos, körülbelül 7 éves kislány.

-         Szia. Hát te kivagy?- próbáltam aranyosan beszélni hozzá, nehogy véletlen megijesszem. Egy pár pillanatig úgy tűnt, sikerült, de akkor hirtelen sírni kezdett.
-   -Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten a pityergő kislánytól.
     -Hiányzik anya –válaszolta szipogva, én pedig csak arra tudtam gondolni, mivel deríthetném jobb kedvre.
    -  Szeretsz énekelni? - kérdeztem vidáman.
    -Igen...

Nem kellett több, elkezdtem neki énekelni a Dzsungel könyvéből Az Egy két jó falat című dalt, amivel pillanatok alatt mosolyt csaltam az arcára. Aranyos volt. Innentől persze végig velem jött mindenhova. Azt hiszem a maradék ott töltött időben sikerült valamennyire  pótolnom azt a személyt, aki miatt most szomorkodni kényszerült.