A testvérem odalépett hozzám, végigmért. Három évvel idősebb nálam. Divattervezős iskolába jár. Az
ízlése hibátlan. Olyan, mintha egy újságból vágták volna ki. Büszke vagyok rá,
mert nagyon szépen varr, a ruhái nagy részét ő maga készítette. Pont ezért
zavar, hogy ilyen hülye ruhába lát. Persze, otthon sokat látott már ilyen
öltözékbe, de azért mégis.
-Szia, Niki. Jól nézel ki-mondta, és szinte láttam rajta, hogy szeretne nevetni. Nem lett volna baj, tényleg nem. Én is nevettem magamon. Egy picit kínomban, de nem baj.
-Szia Bia. Hát te, hogy hogy itt vagy?- kérdeztem.
-Gondoltam meglátogatom a húgomat. Hoztam neked gumi cukrot, meg karamellát.
- Juuuj!!! Karamellát?-kérdeztem csillogó szemekkel. Nagyon szeretem a karamellát, az a kedvenc csokim. Jó, tudom, az nem csoki, de így szoktam mondani.
-Szia, Niki. Jól nézel ki-mondta, és szinte láttam rajta, hogy szeretne nevetni. Nem lett volna baj, tényleg nem. Én is nevettem magamon. Egy picit kínomban, de nem baj.
-Szia Bia. Hát te, hogy hogy itt vagy?- kérdeztem.
-Gondoltam meglátogatom a húgomat. Hoztam neked gumi cukrot, meg karamellát.
- Juuuj!!! Karamellát?-kérdeztem csillogó szemekkel. Nagyon szeretem a karamellát, az a kedvenc csokim. Jó, tudom, az nem csoki, de így szoktam mondani.
Bia letette elém őket,
majd leült az ágyamra.
- - Milyen az itteni élet? -nézett szét a
szobába- Mik ezek a falon?-kérdezte grimasszal az arcán.
- -Barlang rajzok - válaszoltam, mikor
Barbi belépett a szobába, majd becsukta az ajtót.
- - Szia. Úú de hasonlítotok- mondta
mosolyogva.
- - Szia, Bia vagyok - Állt fel a
nővérem. A barna haja hátraomlott. A fekete felsőjén lévő szegecsek egy kis napsugárban
megcsillantak. A rövid fehér gatyája tökéletesen állt a felsőhöz. A cipője és a
táskája pedig kék volt, együtt nagyon szépek voltak. Fehér fekete
kiegészítőkkel a karján intett egyet, majd visszaült.
- - Még nincs látogatási idő. Hogy jöttél
be?-kérdeztem.
- - Nincs? Akkor azért volt kiakadva rám
egy nő- mondta – Mondott valamit, de annyira nem figyeltem rá. Gondolom,
akkor ezt mondta. Van egy jó hírem N.
- - Micsoda? – vártam, hogy mondjon
valamit, valamit, ami még a karamellánál is jobb, mikor elkezdte.
- - Ma délután hazajöhetsz. Apáék majd négy óra
felé jönnek.
- - MI? – kerekedtek ki a szemeim – De
nem úgy volt, hogy egy hét?
- - De, de EEG vizsgálat után mindenkit
hazaengednek, csak meg kell várni az eredményeket. Ami délutánra meglesz.
Szóval, ha levették, segítek pakolni.
- - Ezért jöttél? Hogy hazavidd?-
kérdezte Barbi.
- - Tulajdonképpen igen. Meg mert szerettem
volna átadni ezt a csodás hírt.
- - Niki! Ne hagyj egyedül.- Jött felém Barbi,
majd átkarolt.
- - Nem sokára te is hazamehetsz. Hiányozni
fogsz - mondtam őszintén, majd viszonoztam az ölelést.
Nem sokkal később jött is egy ápolón,
hogy leveszik a fejemről a kütyüt. Átsétáltunk a szomszéd épületbe, ahol nem sok
várás után, valóban levették. A doktornők mind nagyon viccesek és kedvesek voltak.
Kicsit furcsa belegondolni, hogy pár perc alatt, hogy meglehet kedvelni valakit.
Aztán pedig, soha életemben nem látom őket többet. Vagyis, ki tudja. Kifele önbizalommal
telve jöttem, bár a hajamban még csomóban álltak a ragasztó nyomok, semmi sem vette
az a kedvem, hogy megszabadultam a drótjaimtól. Mikor visszaértünk láttam, hogy
sötét felhők gyülekeznek az égen, eltakarva az eget. Szóval az utolsó óráim ilyen
szomorú eső előtti, vagy esőben telnek majd. Amikor beértem a szobába, első utam a tükörhöz vezetett. A félelmem beigazolódott, miszerint annyira nyomta a fejemet
az a kacat, hogy lett egy kisebb pukli a homlokomon, és egy kis vágást is szereztem.
De, már nem fájt. Még pár pillanatig néztem magam, mikor bejött a szobába egy ápolónő,
mellette Bia, hogy kezdhetek készülődni. Az ágy alól kihúztam a bőröndömet és elkezdtem
belepakolni. Közben Barbi is visszatért, megfogta a gitárom, és nézegette.
- - Jó lehet, ha tudsz hangszeren játszani.
Bárcsak én is tudnék valamin. – elmélkedett.
- - Valóban klassz. De sose késő elkezdeni – sóhajtottam egyet, majd
felnéztem a falra. Elővettem a telefonom és csináltam egy képet a festményről. Egy
zöld mosolygós kígyó volt a falon.
-
Majd kinyomtatom és otthon kiteszem a
piros kutya mellé – mondtam.
- - Milyen kutya?-kérdezte Bia, és Barbi
egyszerre.
-
Tegnap jött egy nő, akivel papír állatokat hajtogattunk.
Én csináltam egy piros kutyát - húztam elő a táskámból a kicsit meggyűrődött alkotásom.
- - Ja.. Szóval ez egy kutya. Bocsi, de lónak
néztem.
- - Nem baj, az origami nem az én világom.
– mondtam, majd visszacsúsztattam, mikor Ildikó belépett a szobába.
- - Mész is haza?
- - Igen, nemsokára. – válaszoltam, mikor
a kislány is bejött.
- - Játszol még valamit, mielőtt elmész?-
kérdezte Barbi. – Felveszem a telómon, és majd megnézem otthon. De addig, amíg még
pizsiben vagy.
- Nem értem, miért kellett pizsiben maradnom,de
hát, utolsó órákban, miért is ne. A kezembe vettem a gitárom, és már szólt is .
Még nem fejeztem be a számot, mikor anya és apa álltak meg az ajtóban, engem figyelve,
mire automatikusan abbahagytam a zenélést. Barbi valamit elkezdett magyarázni, hogy
még nem játszottam végig, de nem tudtam nagyon odafigyelni, mert apát annyira rég
láttam, hogy a karjaiba ugrottam. Hiányoztak már. Anyu kezében ott volt a lap, hogy
minden kész van, kivéve én. Szóval elmentem átöltözni, majd a pizsim is betettem
a táskámba. Kész voltam. Indulnunk kellett, Barbi pedig elkísért az ajtóig.
-
Nem hiszem el, hogy elmész.
-
Facen beszélgetünk majd, és később találkozhatunk
is. Nagyon jó lenne. – mondtam, majd átkaroltam.
Kifelé az ajtón láttam azt a nőt, aki
a legelső napomon üdvözölt. Milyen régen is volt már az. Mosolyogva nézett rám.
Azt hiszem, elkapta a szomorú pillanatot, mikor az új barátnőmmel megöleltük egymást.
Végül, igaza lett. Végignézve utoljára a folyosón, picit érdekes volt. A rengeteg
festmény a falon, a lányok, a beszélgetős esték... Hiányozni fognak. Apáék már a lift felé tartottak,
szóval gyorsan utánuk rohantam. Az ötletet egyébként nem pártoltam. Félek a liftekben,
és 16 év után, végre megtörtént, amitől oly rég óta féltem. Beragadtunk a liftbe.
Na persze nem úgy, mint a filmekben, hogy aztán leszakad és felrobban, közben jön
egy tornádó. Csak simán bent álltunk pár percet. A vészjelző
úgy tűnt, nem működik, szóval vártunk, majd magától kinyílt az ajtó. Nem próbáltuk
meg még egyszer, inkább a lépcsőt választottuk. Kint ekkorra már zuhogott az eső,
szóval egy pulcsit húztam a fejemre, mert a felsőmön nem volt kapucni. Amúgy sem
szeretem a kapucnis felsőket.
Mikor hazaértünk, gyorsan kipakoltam,
közben anyu szólt, hogy összeüt valami ennivalót. Ez volt a végszó. Akkor eszembe
jutott, hogy mennyire éhes vagyok, és nem csak most, hanem már öt napja. A milánói
után, ami az egyik kedvencem, lefürödtem, és megmostam a hajamat. Megszárítottam,
majd befeküdtem az ágyba, magamhoz ölelve az egyik plüss figurám. Kellemes illata
volt. A takaró puha volt, a hasam teli. Otthon voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése