33. rész

Egy hét telt el az incidens óta, hogy Bia berontott volna a házba, mint akit mérföldökör keresztül vérszomjas dinoszauruszok üldöztek.

Azóta megtudtuk, hogy a vészkiáltása igazából öröm kiáltás volt, amit annak köszönhetünk, hogy december 22-én egy divatbemutatót rendez az iskolájuk Pesten, amire a tanulók egyedi ruháikkal nevezhetnek be. A fellépés végén természetesen szavazni is lehet, így a legszebb ruha készítője fél éves munkalehetőséget kap, ha pedig jól teljesít, akkor állandó állást. Naná, hogy erre sikoltozni kell. Hogy nyerhet-e Bia? Talán igen. Mindenesetre bízunk benne! 

Amikor nagy nehezen elhadart mindent, megkérte anyut, hogy menjenek el azonnal vásárolni anyagot a tökéletes ruhához, és persze tökéletes ruhához, tökéletes anyag kell.

Míg ők vásárolgattak, és a szobámban tanulgattam.

Egy héttel később november közepe felé haladva már csak arra vártam, mikor is kezd el esni majd a hó. De nem hogy még hó nem esett, de az eső sem akart.

Így aztán nem volt sok kedvem a karácsonyi hangulathoz. Nem mintha több mint egy hónap lenne még.

Ilyen komoly dolgokon agyaltam, miközben a szobámban rohangáltam hétfő délután, a facebookom pedig folyamatosan csipogott. Nem volt kedvem ezzel foglalkozni, ezért egyszerűen csak fel, s alá mászkáltam, félretéve a különös gondolataimat, mikor berontott a nővérem a szobámba egy hatalmas ruhadarabbal, egy mérőszalaggal, füzettel és egy ceruzával.

- Áll meg, Niki! Most lemérem a méreteid - mondta izgatottan.

- Rendben - álltam meg, miközben elővett egy csomag gombostűt.

- Na, most levegőt se végy - utasított.

- Azért ne vigyük túlzásba - és már le is mérte a vállam szélességét, majd felemelte a karomat.

- Szóval, mikor érnél rá? Vasárnap? Szombat, vagy ma?

- Mire is pontosan?

- Cipőt veszünk, majd próbálunk.

- Mit próbálunk? - kérdeztem érdeklődő hangon, mikor már a csípőm szélességét mérte.

- Járni.

- Járni? - érdeklődtem, szerintem jogosan.

- Te leszel a modellem.

- Tessék? - értetlenkedtem, majd rám dobott egy halom ruhát és gombostűkkel össze vissza elkezdte őket tűzdelni, majd elégedetten mosolygott.

- Könnyű lesz rád ruhát varrni.

- Nem kellett volna ezt előre megbeszélni velem? Mi van, ha nem érek rá aznap?

- Nyugi, este lesz. Mégis mi más programod lenne az nap?

- Kösz. Amúgy meg kórus fellépés.

- Hánytól?

- Háromtól.

- Na, hatra pont odaértek. Hidd el - nézett a szemembe, közben megfogva a két vállamat - gyönyörű leszel.

- Brrr...

Pillanatok alatt lekapta rólam a "ruhát" majd izgatottan kiszaladt, én pedig hirtelen teljesen tehetetlen voltam. Nem igazán értettem, mi is történt, vagy hogy hogyan az előbb.

Elővettem a matekfüzetemet, hogy tanuljak, mikor továbbra is csipogott a facebookom, gondoltam előbb azért ránézek.

Ivett írt, hogy szombaton buli lesz náluk, menjünk el.

Az utóbbi egy hétben megint beszélni kezdtünk Ivettel, ami azért már nagyon hiányzott, akkor is, ha nem mondtam ki.

Így hát megint hárman sétálgattunk, és beszélgettünk szünetekben, amikor nem volt ott Tomi.

Matek tanulgatás közben azon agyaltam, vajon hogy fogok felkészülni a rengeteg dogára, amit utolsó hétre szoktak hagyni, a kórusra, ami egyébként iszonyatosan szuper, és a divatbemutatóra.

Hirtelen olyan stresszes lettem, hogy azt hittem, felrobbanok. Emellett nem ártana felkészülni, vagy  elsősorban kidolgozni a próbaérettségi tételeit sem.

Elővettem egy lapot, majd elkezdtem felosztani az egész hetemet, amivel olyan fél óra múlva végeztem is. Minden napot percre pontosan beosztottam, hogy mikor mit fogok csinálni. Ennek az lett az eredménye, hogy kihagytam az alvást. Hupsz. 

Éppen újra akartam kezdeni, mikor Tomi lépett be a szobámba.

- Szia - köszönt, mire megfordultam, majd a nyakába ugrottam örömömben.

32. rész

Hétfő délután egyre biztosabb voltam benne, hogy Tomi hatalmasat tévedett, mikor azt mondta, az éneklés a legfontosabb, és aztán a tanulás. Hogy hogyan történt ez? Miután szombaton együtt lettünk, annyira boldog voltam, hogy egyáltalán nem volt kedvem tanulni, egész nap csak énekelgettem, és persze vasárnap is. Apáék persze többször is figyelmeztettek, hogy tanulnom kéne, de nem igazán érdekelt, és válaszom is volt rá, hogy gyakorlok a kórusra. Ezzel apáék békén is hagytak. Pedig nem kellett volna!
Hétfő reggel az első órát egy bejelentetlen "ripi-röpi" matekdolgozattal kezdtük. A matek alapvetően egy olyan tantárgy, amire ha megírom a házit, márpedig mindig megírom, akkor másnap mindent értek, és mindent megtudok oldani, vagyis nagyjából. Dolgozatok előtt azonban nem árt átnéznem és kiírnom mindenre egy mintapéldát, mert ugyebár olyankor furán venné magát, ha az asztalra tenném a  füzetem és elkezdenék lapozgatni benne, ha éppen egy megoldási módszer nem jut az eszembe. Puskázni nem szoktam, szerintem nem is tudok. 
A boldogságomnak köszönhetően nem készültem fel normálisan, bár állítólag a tanár szólt előző héten, hogy dolgozat lesz, de ezt természetesen senki sem hallotta. Így történt, hogy rossz dogát írtam, ami aztán az egész napomat elrontotta. Így kezdeni egy hétfő reggelt...
Mérges voltam, Timi próbált nyugtatni, hogy kijavítom, de nem ment neki, tovább duzzogtam, úgy az ötödik óráig, amikor elegem lett mindenből és inkább aludtam a szünetekben, órán pedig figyeltem.
Hazaérve csodálatos illat fogadott. Rakott krumpli. Hmm.
- Sziasztok - köszöntem be dünnyögve.
- Szia, Niki. Megjöttél? - kérdezte anyu a konyhából, éppen befejezve a mosogatást.
- Nem? - kérdeztem vissza, mire anyu mérgesen nézett rám, én pedig mint akit most vertek át, és dobtak ki otthonáról, olyan dühösen dobtam mindent a földre és kezdtem el panaszkodni a matek miatt, közben pedig a kanapéra ültem.
- Kicsim, ez annyira nem nagy dolog - próbálkozott anyu.
- Igen, tudom. Csak, félek. Ez az év már beleszámít a felvételibe. Tomi annyira jó tanuló, ha megtudja ezt. Mi lesz, ha kiszeret belőlem? - tettem fel magamnak a költői kérdést, majd agyalni kezdtem. Hisz még sose mondta, hogy szeret...
- Niki! Ez egy dolgozat volt, amire nem készültél fel, habár ha jól emlékszem, én mondtam neked, hogy tanulj, de te folyton valami kórussal jöttél.
- Igen, mert Tomi azt mondta, most az a legfontosabb, mert kötelező, aztán a tanulás! Hittem neki - próbáltam szomorúan mondani.
- Szerintem ezt nem így értette - ült le mellém - Hanem úgy, hogy kötelező, hiszen enélkül nem mehetsz el érettségizni. De ha ezt ki is pipáltad, és igen, elsősorban ez a legfontosabb, akkor is ott van az, hogy azt meg is kell csinálni. Tehát a tanulás is ugyan olyan fontos. De magában egyik sem elég.
Anyu jól összefoglalta, és kicsit bután éreztem magam, hogy ennyire nem törődtem semmivel a hétvégén.
- Többet kéne tanulnom - álltam fel.
- Többet!
- Megyek is - néztem a plafonra, majd elbambultam.
- Niki?
- Igen?
- Nem mész?
- De. De előbb ebédelek, ha nem gond.
Anyu mosolygott, majd a kezembe nyomott egy tányért, amikor a nővérem rontott be a lakásba sikoltozva, akár egy őrült.
- Mi történt??? - kérdeztük anyuval egyszerre Biától.

31. rész

November 8, szombat.
Miután tegnap Timivel kellő képen tönkretettük a körzetben élők hallószervét, ma reggel kiegyensúlyozottan ébredtem. Ez a hangulat nem tartott sokáig, ugyanis amint kiléptem az ágyamból, eszembe jutott, hogy valamit meg kéne beszélnem Tomival. Mégpedig azt, hogy mi most tulajdonképpen együtt vagyunk-e, vagy sem. Mégpedig nem sétálunk együtt a suliba kézen fogva, vagy vagyunk együtt minden szünetben. Ez azért alap dolog lenne, nem? Átverhet? Persze, hogy átverhet.
Fogmosás közben a tükör előtt állva tehát eldöntöttem, hogy felhívom Tomit, hogy ma találkozzunk. A harmadik csörgésnél eszembe jutott, hogy talán nem ártana kivenni a fogkefét a számból, és persze egyet köpni se lenne túl nagy hátrány. Ebből persze az következett, hogy mikor felvette a telefont, és ő beleköszönt, én egy hatalmasat köptem. Gratulálok magamnak.
- Niki?
- Szia, ne haragudj... Csak. Mindegy. Szóval ma mit csinálsz? - kérdeztem határozottan.
- Azt remélem, veled leszek - hallottam a hangján, hogy mosolyog, mire én is hatalmas mosollyal néztem a tükörbe, ahonnan egy kócos hajú, kicsit fogkrémes lány, pizsamában, nézett vissza rám. Én.
- Rendben, akkor arra gondoltam, sétálgathatnánk kicsit.
- Ha nagyon szeretnél, szívesen sétálgatok kint az esőben.
- Esőben?
- Nézz ki! - mondta, mire a felettem lévő ablakra néztem. Addig fel sem tűnt, hogy mennyire hangosan kopog az eső az ablakomon.
- Oh, hát ezt nem láttam...
- Egyébként- szólt közbe - elakartalak hívni mára, hogy megnézzünk egy filmet. Ha van kedved.
- Rendben - néztem ismét a tükörbe. A látvány egyre borzalmasabb volt.
- Rendben. Mikorra jöjjek?
Megbeszéltük, hogy egykor találkozunk, ami annyit jelentett, hogy kapkodva készülődni kezdtem, órákkal hamarabb természetesen. Rendbe tettem magam olyannyira, hogy ha tükörbe néztem, nem kapott el a síró-és nevetőgörcs együttes felbecsülhetetlen érzése.
Mivel Tomi azt mondta, értem jön kocsival, ezért nem mentem ki a házból, az addigra szakadó esőbe, inkább bentről vártam az érkezését. Azon gondolkoztam, vajon mit szeretne majd csinálni? Valóban filmezni szeretne? Vagy majd esetleg... A gondolataimnak a telefonom vetett véget, Tomi hívott, hogy itt van.
Míg kifutottam az autóig azon gondolkoztam, hogyan fog köszönteni? Kilép majd az autóból ha meglát? Magához ölel, majd megpörget a levegőben? Esetleg a kocsiban ad egy hosszú csókot, vagy ilyesmi?
A valóság persze egyikhez sem hasonlított, egyszerűen csak köszönt nekem, majd megdicsért, hogy jól nézek ki. Legalább megérte annyit készülni.
A kocsiban mikor beléptem, valami értelmetlen zene vette kezdetét, amin persze egyből nevetni kezdtünk, majd átkapcsolta a saját zenéjére, ami természetesen Skillet volt. Mi más!
Már ott voltunk az utcájuk előtt, ahol be kell fordulni, hogy a házukhoz érjünk, amitől teljesen izgatott lettem. Filmezni nála...
A következő pillanatban nagyon meglepődtem, ugyanis továbbhajtottunk egyenesen.
- Azt hittem..
- Igen?
- Nem nálatok filmezünk?
- Nem, moziba megyünk.
- Óóó - esett le hirtelen. Mekkora hülye vagyok - és mit nézünk meg?
- Majd eldöntjük, ha odaértünk. Kiválasztasz majd valamit.
- Akármit? - kezdtem el nevetni.
- Akármit. Mesét is, ha gondolod. Maximum úgy teszünk, mintha a húgom lennél. Na meg pár évvel fiatalabb - nevetett fel.
- Szerinted kinéznének a húgodnak?
- Nem hiszem, szóval muszáj lesz valami komoly filmet választani.
Fél óra nézelődés után kitaláltuk, hogy megnézzük A galaxis őrzőit. Mind a ketten szeretjük a sci-fi filmeket, szóval igazán élvezetes volt. Habár a beszélő kis állatkát sose fogom megérteni. De ez egy film.
A moziból kiérve Tomi megfogta a kezemet, így sétálgattunk tovább, popcorn mérgezéssel, gondoltam ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy megkérdezzem, együtt vagyunk-e, vagy sem.
- Kérdezhetek valamit, Tomi? - néztem rá, mire megálltunk.
- Persze, de előbb - hajolt oda hozzám, majd adott egy csókot, én pedig egyre jobban kezdtem félni, hogy talán annyira nem is érdekli, hogy mit akarok mondani. Lehet, a csókkal próbálja elterelni a gondolatom.
Természetesen nem ez történt.
- Persze, mond csak.
- Mi egy pár vagyunk? Úgy értem, együtt vagyunk?
Tomi kicsit furán nézett rám, majd nevetni kezdett, majd szorosan magához ölelt, amitől csak még jobban félni kezdtem.
- Szerinted?
- Hát.
Tomi ekkor újból megcsókolt, majd oldalra biccentette a fejét.
- Szerinted, megcsókolnék akárkit? Mert szerintem csak a barátnőmet.
- Hű. Akkor, azóta együtt vagyunk, mióta, tudod a Halloweeni buli óta?
- Akár. De ha szeretnéd, "mától is lehetünk együtt" - nevetett ki, én pedig nagyon megnyugodtam.
Végül úgy döntöttünk, mivel ma erre rákérdeztem, mától  egy pár vagyunk. Ha bár igazából már két hete egy pár vagyunk. De mégis mától. Ha esetleg megakarnánk ünnepelni.
Boldog vagyok. Hosszú idő óta most igazán boldog vagyok, hisz annyi mindentől féltem, hogy nem tudtam józan ésszel gondolkozni. Miért akarna átverni engem? Miért a legrosszabbat feltételeztem róla? Szégyelltem magam, amiért ilyet feltételeztem egy fantasztikus emberről. Most már tudom, ő az, akire szükségem van, és rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy ő lehet az én párom. Boldog vagyok. Ma még...

30. rész

Az ezt következő napok fantasztikusan teltek. Végül is majdnem mindegyik. 
Miután Tomival megcsókoltuk egymást, természetesen azt terveztük, hogy az őszi szünetben a lehető legtöbbet leszünk együtt, ami többnyire sikerült is.
A hosszú hétvége vége felé, azonban felhívott mamám, hogy aludjak nála három napot. Természetesen azonnal beleegyeztem, hiszen kedvelem a mamámat, akkor is, ha kicsit flúgos.
A hívást egyébként úgy kezdte, hogy kicsit rosszul érzi magát, ezért nem szeretne egyedül lenni. Ebből az lett, hogy mind a három nap elmentünk valahová vásárolni. Azt hiszem, kicsit túlzásba vittük... Hupsz.
Így lett két új nadrágom, három szép toppom, és egy gyönyörű arany színű csillogós pulóverem.
Az utóbbi nagy kedvencem lett.
A szünet végén, újra visszacsöppentünk az iskola nyomorába, és a tanárok kedvencével töltöttük az időt. Dolgozat írással! Sokan nem tudtak róla, és nem készültek rá semmit. Szerencsére nekem még vasárnap dél felé eszembe jutott a dolgozat, így szerintem egészen jól sikerült.
Már egy hete nincs szünet, kicsit hiányoznak a hétvégi próbák, de hát hamarosan lesz karácsonyi buli, szóval már nem hiányoznak majd sokáig...
Pénteken ofő órán az osztályfőnökünk felhívta rá a figyelmet, hogy ideje elkezdenünk közmunkázni, hiszen jövőre érettségizünk, és addigra össze kell szednünk 50 óra közmunkát.
Azonnal Timire néztem, tudtam, vele fogok keresni valamit.
- Szóval gyerekek, nagyon fontos, hogy mindenkinek meglegyen. Az iskolánk különféle lehetőségeket kínál nektek, ahol dolgozhattok - mondta az ofő.
- Van olyan munka, ahol nem kell dolgozni? - kérdezte az egyik osztálytársam.
- Ne aggódj Kristóf, mindenki találni fog valamit. Az első lehetőség - biccentett Kristóf felé - alsósok korrepetálása irodalomból, és matematikából. Továbbá lehet menni a közeli állatmenhelybe - erre egyből felcsillant a lányok szeme - idősek otthonába segíteni, és van itt még valami - keresgélt tovább az ofő - Niki, ezt neked ajánlom. Karácsonyi kórus.
Az osztály mind egy emberként kezdett el beszélgetni hol a padtársával, hol pedig össze vissza ordibálni, hogy ki kivel, hova menjen.
- Gyerekek! Halkabban! Tehát, kit érdekel az alsósok korrepetálása? Azonnal felírom a neveket.
Hárman jelentkeztek, ebből egy azonnal le is tette a kezét az ofő ajánlására, amit persze nevetés követett.
Óra végére mindenki felírta magát valahova. Vagyis majdnem mindenki, én és Timi még nem döntöttük el.
A tanár már az ajtó felé lépkedett, mikor visszafordult, és odajött hozzánk.
- Majdnem elfelejtettem. Lányok, ti is jelentkezzetek valahova. Mint már mondtam, ez az éneklés tökéletes lenne neked, Niki.
- Köszönöm - letette elém a lapot, majd kiment.
- Mi a gond? - lépett oda hozzám Martin.
A buli óta nem beszéltünk egymással, furcsa volt, hogy éppen ő kérdezi ezt meg.
- Szia - mondtam kis habozás után. Nem tudtam, most hogyan is állunk egymással, mennyire kellene lazán kezelni ezt az egész helyzetet. Vagy mintha meg sem történt volna? Az nem lenne furcsa? 
Éreztem ahogyan a fejem teljesen elvörösödik,  nem akartam, hogy így lásson, ezért úgy döntöttem színlelem, hogy a mosdóba kell mennem, ezért gyorsan bocsánatot kérve rohantam ki a teremből.
Kifelé az ajtón Tominak mentem neki.
- Szia, mi a gond?
- Szia - köszöntöttem megnyugodva.
Tomival nem beszéltük meg, hogy együtt vagyunk-e, vagy sem, így aztán annyira nem tudtam, hogy szeretne-e felvállalni az iskola előtt, hisz reggel is alig ha két mondatot beszéltünk. Sőt, egész héten alig beszéltünk valamennyit. Most, hogy végre itt a hétvége, szeretném ezt letisztázni vele. 
- Semmi gond sincsen - erőltettem egy mosolyt - képzeld, kaptunk egy nagyon jó közmunka lehetőséget. Mehetünk kórusba énekeli.
- Nem tűnsz ettől túl boldognak.
- Az az igazság, hogy már így sincs túl sok időm. Tanulni, meg ugye lassan el kell kezdenünk a karácsonyi műsorra gyakorolni, ez pedig vasárnaponként van, arról nem is beszélve, hogy Timivel ezer éve nem csináltunk semmit.
Tomi csak nevetett a "kis" problémámon.
- Szerintem ezen nem kell agyalnod. Ez nektek amúgy is kötelező. Szóval alapvetően ez a legfontosabb. Aztán a tanulás. Utolsó előtti éved ez ebben a suliban.
- Tudom, tudom.
- Szóval nyugodtan vállald csak el. A többivel ne foglalkozz.
- Rendben - nevettem rá, átöleltem, majd Timihez mentem.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt mennénk énekelni? - Timi ettől ugrándozni kezdett. 
- Jó... De, Niki, én nem tudok énekelni - nevette el magát.
- Az nem baj, ma gyakorolhatnánk valamit délután.
- Szerinted nem gáz, hogy november elején karácsonyi dalokat éneklünk nálatok délután, félig hamisan?
- Nem hiszem, hogy anyuékat zavarná.
Így történt, hogy délután Timivel a Last Christmas-t énekeltük, anyuék, és a szomszédaink legnagyobb örömére. Így szép a november eleje...

29. rész

A vizes szoknyám teljesen a lábamhoz ragadt ahogy lépkedtem a konyha felé, ahol a pulton egy cetli várt reám.
- Minden rendben? - kérdezte Tomi, mikor látta, hogy végigolvastam a lapot.
- Persze, de úgy tűnik apáék csak holnap délben érnek haza. A nagyszüleimnél vannak.
- Értem.
- Nos, akkor. Ha nem gond, én elszaladok zuhanyozni... Addig ülj csak le nyugodtan - kapkodtam a konyhában, hogy valami ehetőt adjak a barátomnak, de annyira remegett a kezem, hogy mikor találtam egy chipset az azonnal kiesett a kezemből, mire Tomi elindult felém.
- Nyugodj le, nincs semmi baj - Lépett oda, majd megérintette az egyik kezében a hajamat, mire hatalmasat dobbant a szívem.
- Kivéve a hajaddal.
- A-a hajammal?
- Igen. Csurom víz.
- Rendben, máris megyek. Az-az jövök... Egy perc.
Tomi jót mosolygott a szerencsétlenkedésemen, majd átment a nappaliban, és leült a kanapéra, ahol egy újságot olvasgatva várt.
Pizsama vagy köntös helyett egyszerű és egy szörnyen kényelmetlen farmert vettem fel, egy a szekrényből gyorsan kikapott lila toppal, amin egy idétlen piros kalapos fagylalt mosolygott. Ez mindent elárul arról, hogy miért nem hordtam ezt az utóbbi, nos hát tíz évben? A hajamra gyorsan rácsavartam egy törülközőt, úgy rohantam végig a lakáson.
- Itt is vagyok - lihegtem, mire Tomi hangos nevetésbe kezdett, én pedig totálisan elvörösödtem.
- Mi az??? - kérdeztem az arcomat fogdosva - maradt rajtam a vörös festékből?
- Nem... Aranyos a felsőd! - nevetett tovább.
Jó azért azt nem gondoltam, hogy ez ennyire gáz.
- De a hajad még mindig csupa víz. Szárítsd már meg!
- Rendben.
A következő negyed órában végre teljesen "kész voltam", már amennyire lehet.
Leültem mellé a kanapéra, a fejemet nekitámasztottam a támlának, amitől a hajam mind előreborult, és megcsapott a frissen mosott hajam almás samponillata. Legszívesebben sóhajtottam volna egy nagyot, de nem tudtam, hogy helyénvaló lenne-e. Akkor valami eszembe jutott.
- Tehát. Te tudtál erről?
- Miről? - tette le az újságot.
- Hát.. Tudod, Martinról.
- Hogy róla... Ami azt illeti, egy pár hete megkeresett minket suli után, hogy segítsünk neki. Nem támogattam az ötletet, hisz ő együtt volt azzal a Bettivel. Szerencsétlen lány! Nem tisztességes, hogy ezt tette vele.
Valójában én sem gondoltam, hogy tisztességes lenne, de ha ez az egész már pár hete történt, akkor most minden  más lenne, ha csak egyszerűen elém állt volna akkor. Hisz az érzéseim az utóbbi időkben változtak a legintenzívebben. Nem mondom, hogy már semmit sem érzek iránta, de ezt most nem mondhattam ki hangosan. Úgy érzem tisztességtelen lenne Tomival szemben.
- Mégis segítettél neki. Akkor miért?
-Tomi várt egy kicsit, mielőtt folytatni kezdte volna.
- Kíváncsiságból.
- Mire voltál kíváncsi?
- Már teljesen mindegy...
A hangja valamiért keserűbbnek tűnt, mint korábban.  Úgy döntöttem,  nem feszegetem tovább ezt a témát.
- Köszönöm.
- Mit? - nézett rám furán.
Most én vártam egy kicsit. Át kellett volna gondolnom, hogy mit mondok, de ebben a helyzetben valamiért úgy éreztem, hogy mindegy, inkább csak mondtam, ami a szívemből szólt.
- Azt, hogy engedted neki. Azt, hogy végignézted ezt az egészet, hogy elmentél velem suli után a városba, hogy segítettél énekelni, hogy ott  voltál az udvarba ma, hogy hazahoztál, hogy jó vagy hozzám... és hogy elküldted nekem azt az e-mailt azzal a zenével, amivel bejutottam a bandába. Nagyon sok mindenen segítettetek át másfél hónap alatt. Sok minden történt körülöttem. Átvertek, nem is egyszer. De ott volt a banda hétvégenként, ami mindig feldobta a kedvem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem érdekelnek a problémáim. Mert már nem tűntek akkorának. De nem azért, mert jött helyette nagyobb, hanem mert ... jöttél te, aki újból reményt ébresztett bennem.
Tomi mosolyogva hallgatta végig, hogy miket mondok, majd kinyújtottam a kezét, én pedig szinte beleestem. Így öleltük egymást.
- Tudtam, hogy illeni fog hozzád az a zene - kezdte, mire felnéztem rá, ő pedig abbahagyta.
A lábaim a kanapéra voltak téve, a két kezemmel átöleltem őt. Az ő lábai normálisan a földön voltak, mint ahogyan egy ember szokott ülni... Az egyik kezét a vállamra tette, majd átcsúsztatta a hátamra. Az arca csupán centiméterekre volt az enyémtől.
Lassan felé kezdte el tolni a hátam, majd adott egy puszit a homlokomra. Valamiért azt éreztem, viszonozni szeretném ezt a kedvességét. Kihúztam az egyik kezemet a háta mögül, majd óvatosan az arcához emeltem, végigsimítva azt, amitől mosolyogni kezdett.
Ott ültünk, egymást átkarolva, csupán pár centiméterre egymástól. Nem mozdult, én pedig nem mertem megmozdulni, de megszerettem volna! 
Egyszer csak felvilágított a telefonom, amit a fürdőszobából kifelé az asztalra tettem.
Az óra éjfélt mutatott.
Odakaptam a fejemet, de az addigra már el is sötétedett. Hivatalosan elkezdődött a szünet. Visszanéztem Tomira, aki továbbra is rezzenéstelen arccal meredt rám, majd a kezét újból csúsztatni kezdte. Ezúttal a nyakamig, aztán ... aztán húzni kezdett maga felé.
- Nyugalom - szólalt meg Tomi, én pedig csak akkor vettem észre, hogy teljesen behunytam a szememet, mint aki fél valamitől.
- Minden rendben, csak tudod, ez ma - Ma? Hiszen már szombat van! Ugrott be. De ez min változtat? Itt ül a srác aki tetszik nekem, és éppen megpróbál megcsókolni, én pedig a Martinra gondolok? Komolyan?
Mosolyogni kezdtem, majd magamtól toltam oda az ajkamat az ajkaihoz, így csókoltuk meg egymást először.

Sziasztok :)
Tegnap este nagyon meglepődtem, ugyanis megkaptam az első díjamat ^^

Nagyon nagyon szépen köszönöm a díjat Taminak ^.^ <3

Szabályok:

- Írd ki kitől van.

- Írj magadról 10 dolgot.

- Válaszolj 10 kérdésre.

- Tegyél fel 10 kérdést.

- Iratkozz fel a küldő blogjára.

10 dolog magamról:

1. Egyik álmom, hogy egyszer elmenjek szörfözni.

2. Életem során legalább egy könyvet írni szeretnék.

3. Imádom a sci-fit.

4. Kedvenc tantárgyam az irodalom és a fizika.

5. Van egy macskám, nagyon imádni való :).

6. Szeretek sütni.

7. Képtelen vagyok elaludni a plüss kutyám nélkül. :$

8. Szeretek rajzolni.

9. Hastáncolok.

10. Imádok írni <3 <3 <3.

10 kérdésre a válaszom:

1. Mi az álom munkád?

- Konkrét elképzelésem még nincsen, de nagyon szeretnék az irodalommal foglalkozni.

2. Mi vett rá, hogy blogot írj?

- Ültem hazafelé a buszon, és egyszer csak bepattant a fejembe a gondolat. Szóval semmi se vett rá, csak úgy eszembe jutott, hogy mi lenne ha ... :)

3. Ki a példaképed?

- Nincs példaképem, viszont minden barátomban, és családtagjaimban tisztelek valamit, amiért felnézek rájuk. Tehát ha így nézzük, ők a példaképeim.

4. Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?

- A barátaim, három füzetet, öt ceruzát, és egy lakatot :) haha

5. Mit szeretnél karácsonyra kapni?

- Egy új telefont. A mostani szerintem fel fog robbanni. 

6. Ki motivál a legjobban?

- Az egyik osztálytársam.

7. Melyik helyet választanád? London, Párizs, vagy New York? Miért?

- New York. Imádom a pörgést. Párizst vagy Londont inkább üdülésként tudnám elképzelni.

8. Mi a hobbid?

- Hűű... Írás, olvasás, zongorázás, rajzolás, sütés, táncolás... :)

9. Mit tennél ha... Elrabolnának? Felfedeznének? El kéne költöznöd egy másik országba?

Ha elrabolnának, végig angolul beszélnék, aztán kitalálnék valami tervet. :D

Ha felfedeznének, én lennék a világ legboldogabb embere. Valószínűleg írnék magamnak 10 pontot, hogy mindig emlékezni tudjak, ki is vagyok, a sok buta film miatt, ahol mikor felfedeznek valakit, egyből megváltozik a személyisége.

Ha el kéne költöznöm egy másik országba, először is reménykednék, hogy abban az országban angolul beszélnek, másodszor, ha muszáj, hát muszáj. Természetesen ha nem angol nyelvű ország, elkezdeném rohamosan tanulni az új nyelvet.

10. Mi adta az ihletet a blogodhoz?

- Szerelmes voltam egy fiúba, úgy gondoltam, érdemes lenne leírni... Egyik hülye tulajdonságom, hogy alvajáró vagyok, gondoltam ez jó cím lehetne a blognak. Úgy kezdtem el a történetet, hogy az eleje párhuzamban legyen a valósággal. Aztán ezeket a dolgokat elkezdtem elferdíteni, hisz nem lehet pont ugyan az, nem? Akkor felismernék... :) A "végére" kialakult a fejemben  egy történet, amit láthattok a blogomon.

Az én 10 kérdésem:

- Mit gondolsz, fontos, hogy valaki sportoljon?

- Ha lehetne egy szuper erőd, mi lenne az?

- Mi a kedvenc filmed?

- Ha bárhol lehetnél(időben és térben) hova mennél?

- Kiköltöznél az űrbe?

- Mitől félsz a legjobban? Megakarsz szabadulni ettől? Ha igen, teszel érte?

- Ki számodra a legfontosabb?

- Melyik a kedvenc évszakod, és miért?

- Szeretnél férjhez menni a jövőben?

- Miért pont blogolsz? Mi vezetett rá, hogy elkezd? 

Akiknek küldöm: 

http://elveszvefanfictiononedirection18.blogspot.hu/ Taminak ^^

http://szenvedellyelszabva.blogspot.hu/ és Diának ^^ 

Köszönöm szépen még egyszer <3 ...

28. rész

Éreztem ahogyan a vizes fű átitatódik a ruhámon, amitől a lábam teljesen libabőrös lett. A kinti hideg, és az eső ellenére mégsem fáztam, nem voltam képes rá. Azt éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. Hisz, mikor már azt gondoltam, hogy túltettem magam Martinon, akkor előadja ezt a műsort, melyet nem tudok hova tenni. Szerelmi vallomás volt, vagy csak szórakozik velem?!

A földet nézve egy kis tócsában láttam magamat, ahogyan térdelek az esőben. A ruhámon lévő piros festékek teljesen elmosódtak a víztől, amitől még ijesztőbb képet alkottam, mint eddig. A kezemet a sárba tettem, majd egy mozdulattal belecsaptam. Dühös voltam, először csak Martinra, majd Ivettre, végül mindenkire, aki körülöttem volt. 

Egy nagyobb esőcsepp rohamosan végigfutott a fejem tetejétől a hajam végéig, majd leesett a földre. Újból az előttem lévő sárba pillantottam, majd hátra nézetem.

Martin állt ott kapucniban, egy plusz pulóverrel a kezében. Rezzenéstelen arccal meredt rám.

Tágra nyíltak a szemeim, majd a földre néztem, és újból sírni kezdtem, mire ő megragadta a kezeimet, és felhúzott az esőből, rám terítette a pulóvert, majd magához ölelt. Éreztem az illatát. Azt, amit akkor is, mikor segített a lépcsőn aminek a tetején bambulás miatt elestem. Összeszorult a szívem. Eszembe jutott az a sok minden, amit egy hónap alatt átéltünk.

Nem tudtam, mit gondoljak, minden könny egyszerre tűnt el a szememből, csak bambultam előre fele, mire ő beletúrta a fejét a vállamba, én pedig hagytam.

- Miért? - kérdeztem, küzdve a könnyeimmel.
- Mert meghallottam a hangodat, és követtem az ösvényen. Végül idevezetett. 
- De Betti...
- Sajnálom, hogy nem hittem neked. Láttam a lábadat, beszéltem Timivel is. Hinnem kellett volna neked.
- Már mindegy - mondtam, közben eltoltam őt magamtól, bár a karjával még nem eresztett, egyenesen a tenyerembe csúsztatta a kezét.
- Jól sejtem, hogy te - egy pillanatra megállt a mondanivalójával - Elkéstem, igaz? - kérdezte a földet nézve.
- Én pedig keserű ízzel a szájamban bólintottam egyet, nem mertem a szemébe nézni. Ezt kellett mondanom, ez volt a helyes.
Lecsuktam a szemem, ekkor éreztem, hogy elengedi a kezemet.

- Legjobb lenne, ha hazavinnélek, különben nagyon beteg leszel.

Újból kinyitottam a szemem, mikor egy ismerős cipőtalpat láttam magam mellett.

Tomi volt az. Az egyik kezét  zsebében tartva, a másikkal egy esernyőt tartott.

- Majd én hazaviszem - szólalt meg nyugodt hangon.

A két srác még pár pillanatig farkasszemet nézett egymással, majd elindultunk haza.

Ahogy beültünk a kocsiba, akkor éreztem igazán, hogy mennyire fázom.

Eldőltem jobbra az ülésen, végig kifelé néztem az ablakon, nem szólaltam meg.

Az iskola udvarán történt jeleneten kattogtam. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Martin ugyan úgy érez irántam, ahogyan én éreztem iránta. De akkor mégis miért csinálta ezt velem? Miért jött össze Bettivel? Talán jobb is, ha nem gondolkozom ezen. Ráadásul ha Tomi ezt mind végignézte,  akkor nem hiszem, hogy bármi is lehet még köztünk a jövőben.

Lecsuktam a szememet, majd átkaroltam a pulóvert, amit Martintól kaptam, de abban a pillanatban hazaérkeztünk.

Kiszálltunk a kocsiból, az eső még mindig szakadt, Tomi pedig végig kísért az esernyőjével , megvárta, míg kinyitom az ajtót.

A lakásban minden sötét volt, az autónk se állt ott, ahol szokott, ebből arra következtettem, hogy apáék, mindannyian elmentek valahova.

Elköszöntem Tomitól, majd mikor beértem az előszobába, visszafordultam felé. Tudtam, ha most egyedül maradok, a gondolataim szépen lassan megemésztenek majd...

- Nincs kedved bejönni egy kicsit? - kérdeztem tőle hirtelen, vörös arccal, mire ő mosolygott egyet, majd beindult a lakásba.

26. 27. rész

Végre eljött a várva várt nap, amire több mint egy hónapja készülünk a bandával.
Reggel komótos hajjal ébredtem fel, mint mindig. Országszerte esett az eső, talán az esett nem is a legmegfelelőbb szó. A zuhogott viszont annál inkább.
Megkértem anyut, hogy segítsen kivasalni a ruhámat, majd áthívtam Timit, hogy együtt készüljünk el. Természetesen a buli, csak hatkor kezdődött, de ő már kettőre átjött.
Megnéztünk a Halott menyasszonyt, hogy egy kicsit Halloweeni hangulatunk legyen, közben persze végig beszélgettük, és hát igazából nem is a filmre koncentráltunk.
Timi egyébként boszorkány ruhát fog felvenni. Rövid, tépett szoknya, a felsője fekete, tele pókokkal és különböző undorító műkukacokkal. A haját betupíroztuk, majd óvatosan felkötöttük. A szemét én sminkeltem ki neki, fekete füstös sminket kapott, vörös rúzzsal. Felvett még a ruhájához egy csíkos zoknit, ami szerinte tökéletessé teszi az összképet. Először kicsit furcsálltam az ötletét, de az összképet elnézve, nagyon klasszul nézett ki. 
Négy óra után tíz perccel én is elkezdtem készülődni. Timi még nem látta egybe a ruha ötletemet, szóval már nagyon várta, hogy mit fogok felvenni. De még valami hiányzott a ruhámhoz, ezért aput még délelőtt megkértem, hogy próbáljon meg szerezni nekem. Tudom, hogy nem akartam, hogy valami az utolsó pillanatra maradjon, de sajnos ez teljesen kiment a fejemből. Amíg ezen aggódtam, Timi pedig mit sem sejtett, segített megcsinálni a hajamat. Egyszerűen begöndörítettük, majd kicsit szétszedtük. Eddig nem is tűnt fel, hogy mennyire megnőtt a hajam, csak mikor vizesen néztem a tükörben.
Mire elkészült a hajam, gyorsan elővettem a ruhámat a szekrényből, amit anyu gondosan betett egy vállfára felakasztva, elhúzva a többi ruhától, hogy még véletlenül se legyen gyűrött, de azért mégse legyen útba, és persze azért, hogy ne koszolódjon össze. Ő még nem tudott az elvetemült ötletemről, hogy az egészet művérrel fogom összekenni. Persze tudtam, hogy nem bánná.
- Váo - szólalt meg Timi, mikor meglátta a ruhát - Nem is emlékeztem, hogy ennyire gyönyörű.
A ruha hosszú, földig érő fehér színű volt. A felső része pánt nélküli, alul pedig az egész csillogott.
kezdődhetett az "összevérezés". Timi épp egy kis vért csöpögtetett végig a ruhán, mikor megérkezett apu az angyalszárnyakkal.
Azonnal a nyakába ugrottam, így összevéreztem kicsit a felsőjét, amiért természetesen kiakadt. De azonnal beáztatta a ruhát anyu utasítására, így kijött belőle a folt. 
A fehér, csillogós szemhéjpúdert kentem magamra, szempillaspirállal megigazítottam a szempilláimat, majd az arcom, és a szárnyaimat is összekentem a maradék művérrel.
Összességében úgy néztem ki, mint valami angyal, aki összekente magát ketchuppal. Érdekes megközelítés...
Fél hat volt, mikor csöngettek, Tomi volt az, de ezúttal kocsival.
Udvariasan bemutatkozott mindenkinek, majd mikor meglátott minket, tágra nyílt a szeme.
- Nagyon jól néztek ki lányok - mondta, majd felém nézett, és mosolyogni kezdett. 
- Nem is tudtam, hogy van autód - csodálkozott Timi, Tomit nézve.
Tomi egyébként nem vette nagy dobra, egy szétszaggatott öltönyt viselt, néhány helyen lila, és vörös foltokkal.
Gyorsan lefényképeztük egymást, majd elindultunk a suli felé.
Mivel tegnap este próbáltunk egy utolsót, ma úgy gondoltuk, nem kell majd.
Annyira esett az eső, hogy míg átfutottunk a kocsiból az iskolába, mindannyian megáztunk egy kicsit.
A banda többi tagja az aulában izgatottan várt minket.
Krisz zombinak festette ki magát, Ádám pedig, hát... Azt senki se tudja. Ádám úgy volt felöltözve, mint egy titkos ügynök. Szemüveggel, aktatáskával, de hogy miért pont így? 
- Ádám, ne haragudj, de te mi is vagy pontosan? - nevetgélt rajta Timi. Ádám egyébként még nem ismerte Timit, úgy ahogyan Krisz se, de nagyon hamar összebarátkoztak. A barátnőm velünk jöhetett a "színpad" mögé, és láthatta az előkészületeket, ahogy igazából a már beállított hangszerek mögött konstatáltunk.
Hamarosan az igazgató megnyitotta a bulit, majd mindenkinek jó szórakozást kívánt.
Egyébként meglepő módon, több mint a fél iskola ott volt. Sőt, szinte mindenki, és én eddig erről nem tudtam. Hmm...
- Mikor kezdünk? - üvöltöttem Tomi fülébe, aki a telefonjáról megnézte az időt.
- Negyed óra múlva. Addig - nyújtott felém egy mézes cukorkát - ezt szopogasd el.
Mosolyogva enni kezdtem, de mikor Timi meglátta, ő is kérni akart, tehát együtt szenvedtünk a negrókkal.
Az a negyed óra, melyet Tomi mondott, szinte pillanatokon belül elmúlt, kettőt pislogtam, és már a színpadon találtam magam, Timi pedig az első sorból tombolt.
- Üdvözlök mindenkit! - köszönt Krisz a mikrofonba, mire minden beöltözött diák sikoltozni kezdett.
- Mint már ismertek minket, ma is mi fogunk szórakoztatni titeket! Szóval ne felejtsetek el tombolni, és ugrálni! Jó szórakozást! - fejezte be Ádám, majd talán észrevétlenül akarta, de nem sikerült neki, Timire kacsintott, aki ettől ugrálni, és integetni kezdett neki.
Lassan körbenéztem a terembe. Mindenki ott volt, de akkor valami megragadta a tekintetemet, az pedig Betti volt, aki Ivettel állt, úgy tűnt valamiről vitatkoznak. 
Martin sehol sem volt, kerestem még őt egy ideig, mikor megszólalt a zene. Idegesen Tomi felé néztem aki összeráncolta a szemöldökét, majd egyszerűen mellém állt, megfogta a kezemet, majd énekelni kezdett.
Az egész testemet átjárta a boldogság. Nem féltem, nem remegtem, mert ő akkor ott volt velem, és tudtam, hogy ezt együtt fogjuk végigcsinálni. Már szólt is a What I believe, a közönség pedig tombolt. Fantasztikus érzés volt.
Az első számnak hamar vége lett, és már kezdődött is a második szám, amit egyedül adtam elő. Az angyalszárnyaim kicsit nehezítettek a mozgásban, ezért úgy döntöttem, hogy leveszem őket, de teljesen rám ragadtak, képtelen voltam megszabadulni tőlük, talán valahol beleakadhatott a ruhámba.
- Minden oké? - olvastam le Krisz szájáról, én pedig bólintottam, majd kihúztam magam, Tomi pedig fütyülni kezdett, megszólaltak a gitárok, én énekeltem, de ezúttal egyedül. 
Kicsit meglepődtem, mikor a közönség ugyan úgy tombolt, mint az előző számnál. Azt gondoltam, Avril-t nem kedvelik annyian, de tévedtem, hisz a Rock N Roll-ra mindenki ugyan úgy reagált. Sokan táncoltak, de volt aki csak egy helyben állt, úgy figyelve az előadást.
A negyedik dal után tartottunk egy tíz perces szünetet, addig tombold ki magad zenék mentek, mi pedig gyorsan teleittuk magunkat, aztán Timivel elszaladtam mosdóba, de mikor kifordultam a folyosóról Martinba botlottam bele.
Úgy tűnt, valamiért nagyon ideges.
- Szia - köszöntem neki, ő pedig csak mosolyogva nézett engem, mikor megjelent mellettem Tomi is, aki kissé idegesen figyelte az eseményeket, én pedig semmit sem értettem az egészből...
A színpadra visszaérve úgy tűnt, már vártak minket. Újból körbenéztem. Ivett és Betti már nem álltak ott, ahol korábban, Martin pedig egy padon ült, és ... és engem bámult.
Kicsit zavarba jöttem ettől a helyzettől. Szakítottak volna Bettivel? A szívem hevesen verni kezdett, amit persze Tomiék azonnal észre vettek.
- Kellene még pár perc? - nézett rám Krisz.
- Nem, minden rendben, folytassuk - mondtam erőltetett mosollyal, mikor láttam, hogy Tomi mérgesen Martinra néz, majd megbánó fejjel a földet kezdte el vizsgálni. Végül újból énekelni kezdtünk.
Az ötödik szám előtt kialakult különös érzés hamar távozott a körünkből, és visszatért a vidám, bulizós hangulat, így érkeztünk el az utolsó számhoz.
Tomira néztem, majd mosolyogni kezdtem. Vártam, hogy odaálljon a mikrofon elé, de kettőt hátra lépett, majd különös tekintettel néztem rám.
Az utolsó szám Skillet,  Fire and Fury című dala volt. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy itt valami történni fog. A tömegbe néztem, mikor megszólalt a zongora szó, majd egy ismerős hang kezdett el énekelni a hátam mögül. Nem volt olyan tiszta, mint a többiek hangja, mégis kedvesnek, lágynak hangzott. Pontosan tudtam, hogy ki áll mögöttem.
A srácok mind engem néztek, Timinek pedig majdnem leesett az álla.
Lassan megfordulta, éneklés közben, majd azt gondoltam összeesek. Martin állt mögöttem, mikrofonnal a kezében.
mellém állt, így énekeltünk ketten. Újból egy különös hangulat alakult ki ötünk közül, amit még talán pár néző is észre vett. 
Hogy került ide Martin? Miért énekli ezt, és miért velem?
Minden egyes pillanatban, amikor énekeltem, azt éreztem, hogy kiszakítanak belőlem egy darabot. A gombóc, ami két perce hirtelen jelent meg a torkomban, egyre feljebb jött, majd éreztem, hogy ki fog törni!
A szám végén mindenki tapsolni kezdett, én pedig  egyszerűen a helyére tettem a mikrofont, és lefutottam a színpadról az udvarra, ahol szakadt az eső.
Nem tudtam, hogy követ-e valaki, nem láttam, hogy áll-e mellettem valaki, semmit se tudtam. Egyszerűen lerogytam a fűbe és sírni kezdtem...

25. rész

Egy hét, és pár nap telt el azóta, hogy Tomival találkoztunk. Azóta teljesen elvagyok varázsolva. Bármit teszek, folyton csak ő jár a fejemben. Teljesen befészkelte magát, és úgy tűnik nem akar távozni. Nem mintha én akarnám, hogy távozzon.

Péntek, a találkozó.

Tanítás után az iskola előtt várt rám. Lazán állt, fekete pulóverében, sötétkék nadrágjával. 

Amint megpillantott mosolyogni kezdett, amitől nekem is fülig ért a szám.

Buszra ültünk, és elindultunk egy kis kávézó felé. 

Nem utaztunk sokat,de azért az élményért megérte volna. Amint beléptem a küszöbön, az első ami megragadta a figyelmemet, az a halk zongora szó volt. A fal gyönyörű szép bézs színben pompázott. Kerek asztalok voltak mindenhol, rajtuk virágokkal. Ezeken kívül további színes virágok, és képek díszítették a helyet. Az ajtóval szemben egy lépcső vezetett felfelé, oda mentünk mi. A felső tér csaknem ugyan olyan volt, mint a lenti, egy kis különbséggel. Ami lent még nem ragadta meg a tekintetem, az a nyitott emelet volt, így fentről az egész kávézót látni lehetett. Az egyik sarokban pedig ott állt egy hatalmas barna zongora, ami mögül egy harmincas éveiben járó ember játszott gyönyörűen.

- Hűű - nem találok szavakat - mondtam végül, majd mosolyogni kezdtem.

Leültünk Tomival egy asztalhoz, majd mindketten rendeltünk forró fehér csokit. Nem kell mondanom, hogy mennyire isteni volt. Emellett pedig órákig be sem állt a szánk. Csak beszélgettünk, és beszélgettünk. Ha valaki megkérdezné, hogy miről, valószínűleg nem tudnék válaszolni.

Már esteledett, mikor elindultunk sétálni a városban. A lemenő nap mellett Budapest csodálatos látványt nyújt. Lassacskán felvillanó fényektől pompázik az egész város. Minden tökéletes volt, mi pedig hirtelen a Gellért-hegyen találtuk magunkat.

Talán még ilyen szépnek Budapestet, mint ott akkor vele, sose láttam.

Ahogyan néztük a tájat, hirtelen kirázott a hideg, amit persze Tomi is észre vett.

- Fázol? - nézett rám, közben elkezdte levenni a  pulcsiját.

- Nem, dehogy, csak - heves tiltakozásba kezdtem, de már késő volt. A pulcsiját rám terítette, én pedig akaratom ellenére is beleszaglásztam. Nagyon kellemes illata volt. Felnéztem Tomira, aki mosolyogva nézte végig a jelenetet, majd közelebb lépett hozzám és átölelt. Más illata volt, mint Martinnak. Az egész kapcsolatunk teljesen más volt. Olyan egyszerűen történtek a dolgok.

Szorosan hozzá bújtam. Egyikünk sem mondott semmit, csak élveztük a pillanatot. Éreztem, hogy teljesen elvörösödök, de nem érdekelt.

Sajnos fél órával később elindultunk haza. Ennyi idő kellett, hogy ráeszméljek, valószínűleg szegény teljesen átfagyott már. 

Villamosra szálltunk, majd buszra. Elkísért egészen a házunkig, ami előtt persze még beszélgettünk egy kicsit.

- Köszönöm a mai napot, nagyon kellemesen éreztem magam - mondtam, mire odalépett elém, és egy puszit adott az arcomra.

Így történt, hogy fülig érő mosollyal léptem be a házba, és találtam szembe magam anyuval.

Tudtam, most jön a leszidás, amiért ilyen későn érkeztem haza. De ahelyett, hogy ez megtörtént volna, azonnal faggatni kezdett, hogy mi történt.

Mindent elmeséltem neki, majd bementem a szobámba, ledőltem az ágyra, és fülig érő szájjal szinte azonnal elaludtam. Addig nem is tűnt fel, hogy mennyire elálmosodtam.

Ez volt majdnem egy hete. Most csütörtök van, ami azt jelenti, hogy holnap lesz a buli. Izgatottan várom, hogy hogyan fog sikerülni.

24. rész

Egy hét telt el azóta, hogy Tomiékkal próbáltunk, ami az egész hetemre hatással volt.
Hétfőn hatalmas mosollyal tértem vissza az iskolába, és hogy apunak ne legyen igaza, minden délután gondosan tanultam, azután pedig a dalokat gyakoroltam, hogy két hét múlva pénteken, tökéletesen sikerüljön a halloweeni buli. 
A ruhámat már kiválasztottam, és a megfelelő kellékeket is, amelyek kellenek majd hozzá. Kicsit talán korai, de szeretem előre tudni, hogy mi lesz rajtam, nehogy az utolsó pillanatban derüljön ki, hogy semmi ötletem sincs.
A hétvégén természetesen megint próbáltunk. Azt kell, hogy mondjam, hogy fantasztikusan állunk. Sokat segített, hogy mindenki gyakorolt még magától is otthon, így már csak arra kellett ügyelnünk, hogy mindent egyszerre csináljunk, ami pedig nagyon könnyen ment.
Ma reggel, hétfőn mit sem sejtve indultam el az iskolába. Mivel a napokban kiegyensúlyozottan élek, amit legfőképpen a bandának köszönhetek, az alvajárás napok óta kerül engem. Szinte már olyan, mintha nem is lennék az.
Reggel örömmel készülődök, és örömmel hagyom el a lakást. Kicsit talán furcsa, hogy ennyire boldog vagyok. Meg aztán, ma már Timi is jött iskolába, ami csak még boldogabbá tett.
Megérkezve a suliba, megbeszéltük azt a pár dolgot, amit még hétvégén nem sikerült megvitatnunk.
Első óra után, amint elhagyta a tanár az osztálytermet, az ajtót becsukva maga mögött, felültem a padomra, és bambulni kezdtem magam elé. A többiek arcán még érezhető volt, hogy hétfő van. A legtöbben csak a padjukra hajtott fejjel aludtak, vagy csöndben zenét hallgattak. Volt persze olyan is, akit nem zavart a reggeli nyugalom, ők hangosan nevetgéltek, miközben a reggelijüket eszegették.
Fél szemmel láttam, hogy Martin egyedül ül a helyén, majd egyszer csak felpattan, és egyenesen felém veszi az irányt. Persze akár Bettihez is mehetett volna. 
A szívem nem kezdett el hevesen verni, mint máskor, a kezem nem remegett már többé, és idétlenül sem kezdtem el nevetni a közelében. Egyszóval nyugodt voltam. Talán túlságosan is.
Már csupán három lépésnyire volt tőlem, mikor újból nyílni kezdett az ajtó, melynek kissé nyikorgó hangjára, egyből odakaptam a tekintetemet.
Tomi lépett be a terembe, frissen, és üdén. Sötétkék farmernadrágot viselt, egy szürke színű cipzáros pulóverrel, ami alól éppen hogy kilátszott a fekete színű Skillet-es pólója. A haja tökéletesen állt, a szemei csak úgy ragyogtak.
Gyorsan a kezembe kaptam valamit, hogy tördelhessem, majd egy mosolyt eresztettem felé, amiből nevetés sikeredett...
Martin egy pillanatra megállt, majd mintha csak nem is felém indult volna, kiment a teremből.
- Szia, Niki. Ráérsz egy percre? - hívott ki a teremből.
- Igen - mosolyogtam rá, majd lepattantam az asztalról, és kiindultam a teremből, egyenesen a folyósora.
- Beszéltük a srácokkal, hogy mivel elég jól mennek a dalok, ezért most pénteken nem fogunk gyakorolni, csak szombaton. Szóval arra gondoltam, ha lenne időd, akkor találkozhatnánk.
Csillogó szemekkel vártam, hogy megtudjak szólalni, mikor egy éles hang zavarta meg a fülemet.
Betti volt az, ahogy éppen Martinnak köszön nagyon vékony hangon. Szóval ők ma még nem találkoztak.
- Na, mit szólsz? - fordult felém, mire éles fájdalmat éreztem a szívemben.
- Nagyon szívesen találkozok veled - válaszoltam végül hatalmas mosollyal, mire megkönnyebbültem.

23. rész

A maradék időnkben nevettünk, beszélgettünk, egyszóval Tomival nagyon jól elvoltunk. 
A próbának is fantasztikus hangulata volt. Mindenki sokkal nyugodtabb volt, így október 4-én, hogy még van időnk és a dalokkal is nagyon jól állunk.
Hazaérve gyorsan a szobámba rohantam, leültem az ágyamra, majd bekapcsoltam a gépemet.
Két új üzenetem érkezett. Egy Timitől és egy... Bálinttól.
Úgy döntöttem az utóbbit nem nyitom meg. Timivel viszont nagyon jól elbeszélgettünk és megbeszéltünk vasárnapra, hogy elmegyünk iszunk valahol egy forró csokit, amikor apu jött be a szobámba.
- Szia, Niki - mondta, közben körülnézett a szobámban. Úgy sejtem, azt nézte, hogy nincs-e kupi, hogy beleköthessen, hogy pakoljak gépezés közben.
- Mostanában nem vagy sokat otthon - mondta, de nem csak ennyit akart - megtanultál már mindent?
- Igen, apa... Illetve egy-két dolgot még tanulgatnom kell, de majd holnap - válaszoltam.
- Ugye tudod, hogy ez az egész zenélgetés csak addig lehet, amíg nem rontasz semmiből.
- Persze, hogy tudom apa, de nem kell aggódnod - mondtam, közben felfelé néztem a plafont, majd a szekrényem tetejét, ahol megakadt valamin a szemem.
- Jól van, Niki - mondta, majd kiment, én pedig odasétáltam a szekrényhez, majd levettem róla három pár zoknit(?).
Gondolom, alvajárás közben pakolhattam fel oda.
Ideje volt aludni mennem, ez volt a végszó. Már éppen kapcsoltam volna ki a laptopom, mikor rám írt Martin.
- Szia. Hogy telt a hétvégéd?
- Szia. Még telik. De nagyon jó eddig.
- Az jó.
- Neked?
- Pár haverral elmentünk egy pubba, most itt ülünk.
Valamiért nem volt kedvem vele beszélgetni. Nem értem, hogy mit miért csinál. Akar valamit? Vagy csak barátkozik? Vagy én reagálom túl, és tök egyértelmű a válasz? Áhh.. mindegy is. Még pár sort írtam neki, majd elköszöntem és elmentem aludni.

22.rész

Szombat reggel kilenc órakor ébredtem fel, kényelmesen megreggeliztem, megnéztem egy részt a Dokik című sorozatból, megmostam a hajam, megszárítottam, kicsit kisminkeltem magam, majd felöltöztem. 
Fél egyre indulás kész voltam, szóval bekapcsoltam a laptopom, és zenét hallgatva  böngésztem, közben megnéztem, hogy mikor is találkozunk Ádámékkal.
Bia épp bejött az ajtón, és arról kezdett el beszélni, hogy ma valami új táskát akar venni, amit már hetek óta kinézett magának az interneten, amikor megakadt a szemem az időponton, majd felkiabáltam.
- NEE! Délben találkozunk! - üvöltöttem, majd lecsuktam a laptopom.
- Niki, épp beszélek nem zavar? Mit kiabálsz ? - nézett rám Bia.
- Fél órája ott kellene lennem! - mondtam, majd kirohantam az ajtón, egyenesen a buszmegállóba, ahol éppen előttem ment el a busz.
- Sebaj, hat perc és jön a következő! - jelentettem ki, de egy kutyát sétáltató férfi pont akkor ment el mögöttem, amit a nagy aggódásban észre se vettem.
- Tessék? - kérdezte az ismeretlen.
- Hmm? - néztem rá furán, ő pedig továbbment.
A buszmegállóban eszembe jutott, hogy senkit  se értesítettem a késésemről, ezért az egyetlen embert kezdtem hívni, akinek megvan a telefonszáma, az pedig Tomi volt.
Másodjára próbáltam hívni, mikor felszálltam a buszra, de ő nem vette fel. A járművön ülve tovább próbálkoztam, de már alig hallottam, ezért gondoltam, hogy megvárom, míg leszállok, ha nincsenek ott, akkor újra próbálkozok, ha ott vannak még, akkor meghívok mindenkit egy tábla csokira.
A pláza előtt leszállva remegő lábakkal néztem körbe, de sehol nem állt senki, ezért megint elővettem a telefonom, hogy hívást indítsak Tominak, de amint a kezembe került a telefon, ő éppen hívott.
- Figyelj! Sajnálom.. Csak elnéztem az időt, és azt hittem, kicsit később találkozunk, de nem és rohantam és itt vagyok, és odamegyek Ádámékhoz, mert már odatalálnék szerintem - mentegetőztem Tominak kicsit furcsán érezve magam.
- Niki?
- Igen?
- Hol vagy? 
- A pláza előtt.
- De miért?
- Mert délben találkoztunk, nem?
- Én úgy tudom, hogy háromkor.Ádám írta, hogy segítenie kell otthon, ezért később találkozunk. Le is írtam neked még az este.
- Értem ... Akkor addig hazamegyek, és majd visszajövök.
- Várj, maradj! Pár perc és ott vagyok.
Letette a telefont én pedig egy helyben állva vártam, akár egy oszlop. 
Tíz perc elteltével láttam Tomit, ahogyan éppen felém igyekszik.
Sötétkék nadrágot és fekete pólót viselt. Haja tökéletesen állt, a szemei csillogtak én pedig csak mosolyogva bámultam és képtelen voltam abbahagyni.
- Szia - lépett elém nevetve, majd adott két puszit - legközelebb egy eseményt készítek, azt majd talán megnézed - nevetett tovább.
- Bocsánat, filmeztem - mentegetőztem ismét.
- Arra gondoltam, mivel már úgyis benne vagy az éneklésben, háromig átjöhetnél, gyakorolhatnánk az első számot.
- Rendben - vágtam rá szinte gondolkodás nélkül.
Hamar buszra szálltunk, majd húsz perc utazás után leszálltunk és már ott is voltunk a házuknál.
- Szerencséd, hogy pont a közelben voltam.
- Tényleg, miért?
- Dolgom volt - mondta, majd előre engedett az ajtóban.
A házuk hatalmas és gyönyörű volt. Belül modern elrendezéssel.
- Szüleid nincsenek itthon? - kérdeztem, mert nem akartam tiszteletlen lenni, hogy nem mutatkozok be, közben beértünk a szobájába, ahol a fal világosszürke színű volt, hatalmas fekete ággyal, pár poszterrel a falon ( köztük Skillet ) egy íróasztallal, szekrényekkel, és rengeteg gitáros cuccal.
- Hűű. Szuper a szobád.
- Kösz. Nem, hétvégente soha sincsenek itthon.
- Érteem - nyújtottam meg kicsit a végét, majd folyamatosan a gitárját néztem.
Rám nézett, majd mosolyogva felém tartotta.
- Tessék. Nyűgözz le valamivel.
- Micsoda? - vettem át tőle a gitárt.
- Játssz valamit, én meg majd pontozlak.
- Hát rendben - nevettem fel, majd kis gondolkodás nélkül elkezdtem játszani Avril Lavigne Smile című dalát.
Tomi folyamatosan nézett, egy pillanatra se vette le rólam a szemét, én pedig annyira zavarba jöttem, hogy alig kaptam levegőt.