22.rész

Szombat reggel kilenc órakor ébredtem fel, kényelmesen megreggeliztem, megnéztem egy részt a Dokik című sorozatból, megmostam a hajam, megszárítottam, kicsit kisminkeltem magam, majd felöltöztem. 
Fél egyre indulás kész voltam, szóval bekapcsoltam a laptopom, és zenét hallgatva  böngésztem, közben megnéztem, hogy mikor is találkozunk Ádámékkal.
Bia épp bejött az ajtón, és arról kezdett el beszélni, hogy ma valami új táskát akar venni, amit már hetek óta kinézett magának az interneten, amikor megakadt a szemem az időponton, majd felkiabáltam.
- NEE! Délben találkozunk! - üvöltöttem, majd lecsuktam a laptopom.
- Niki, épp beszélek nem zavar? Mit kiabálsz ? - nézett rám Bia.
- Fél órája ott kellene lennem! - mondtam, majd kirohantam az ajtón, egyenesen a buszmegállóba, ahol éppen előttem ment el a busz.
- Sebaj, hat perc és jön a következő! - jelentettem ki, de egy kutyát sétáltató férfi pont akkor ment el mögöttem, amit a nagy aggódásban észre se vettem.
- Tessék? - kérdezte az ismeretlen.
- Hmm? - néztem rá furán, ő pedig továbbment.
A buszmegállóban eszembe jutott, hogy senkit  se értesítettem a késésemről, ezért az egyetlen embert kezdtem hívni, akinek megvan a telefonszáma, az pedig Tomi volt.
Másodjára próbáltam hívni, mikor felszálltam a buszra, de ő nem vette fel. A járművön ülve tovább próbálkoztam, de már alig hallottam, ezért gondoltam, hogy megvárom, míg leszállok, ha nincsenek ott, akkor újra próbálkozok, ha ott vannak még, akkor meghívok mindenkit egy tábla csokira.
A pláza előtt leszállva remegő lábakkal néztem körbe, de sehol nem állt senki, ezért megint elővettem a telefonom, hogy hívást indítsak Tominak, de amint a kezembe került a telefon, ő éppen hívott.
- Figyelj! Sajnálom.. Csak elnéztem az időt, és azt hittem, kicsit később találkozunk, de nem és rohantam és itt vagyok, és odamegyek Ádámékhoz, mert már odatalálnék szerintem - mentegetőztem Tominak kicsit furcsán érezve magam.
- Niki?
- Igen?
- Hol vagy? 
- A pláza előtt.
- De miért?
- Mert délben találkoztunk, nem?
- Én úgy tudom, hogy háromkor.Ádám írta, hogy segítenie kell otthon, ezért később találkozunk. Le is írtam neked még az este.
- Értem ... Akkor addig hazamegyek, és majd visszajövök.
- Várj, maradj! Pár perc és ott vagyok.
Letette a telefont én pedig egy helyben állva vártam, akár egy oszlop. 
Tíz perc elteltével láttam Tomit, ahogyan éppen felém igyekszik.
Sötétkék nadrágot és fekete pólót viselt. Haja tökéletesen állt, a szemei csillogtak én pedig csak mosolyogva bámultam és képtelen voltam abbahagyni.
- Szia - lépett elém nevetve, majd adott két puszit - legközelebb egy eseményt készítek, azt majd talán megnézed - nevetett tovább.
- Bocsánat, filmeztem - mentegetőztem ismét.
- Arra gondoltam, mivel már úgyis benne vagy az éneklésben, háromig átjöhetnél, gyakorolhatnánk az első számot.
- Rendben - vágtam rá szinte gondolkodás nélkül.
Hamar buszra szálltunk, majd húsz perc utazás után leszálltunk és már ott is voltunk a házuknál.
- Szerencséd, hogy pont a közelben voltam.
- Tényleg, miért?
- Dolgom volt - mondta, majd előre engedett az ajtóban.
A házuk hatalmas és gyönyörű volt. Belül modern elrendezéssel.
- Szüleid nincsenek itthon? - kérdeztem, mert nem akartam tiszteletlen lenni, hogy nem mutatkozok be, közben beértünk a szobájába, ahol a fal világosszürke színű volt, hatalmas fekete ággyal, pár poszterrel a falon ( köztük Skillet ) egy íróasztallal, szekrényekkel, és rengeteg gitáros cuccal.
- Hűű. Szuper a szobád.
- Kösz. Nem, hétvégente soha sincsenek itthon.
- Érteem - nyújtottam meg kicsit a végét, majd folyamatosan a gitárját néztem.
Rám nézett, majd mosolyogva felém tartotta.
- Tessék. Nyűgözz le valamivel.
- Micsoda? - vettem át tőle a gitárt.
- Játssz valamit, én meg majd pontozlak.
- Hát rendben - nevettem fel, majd kis gondolkodás nélkül elkezdtem játszani Avril Lavigne Smile című dalát.
Tomi folyamatosan nézett, egy pillanatra se vette le rólam a szemét, én pedig annyira zavarba jöttem, hogy alig kaptam levegőt.