21.rész

Gyorsan visszahívtam Tomit, hogy megkérdezzem, miért keresett.
Azt mondta, mindenképpen találkoznunk kell pénteken, mert elvagyunk csúszva a próbákkal, és persze majd szombaton is, szóval az egész hétvégémet betáblázták énekléssel. Azt azért nem értem, miért nem várhatott volna ez még egy órát, de mindegy.
A buszon ülve azon gondolkoztam, ma vajon köszönni fog-e nekem majd Martin, vagy azt csinálja, amint eddig. Hát, gépen már beszélgettünk, miért ne beszélhetnénk már élőben is? Talán rájött, hogy Betti hazudott neki, és igazából ő volt az, aki engem bántott engem és nem fordítva. Talán.
Az osztályban Martin, Betti és a többiek már bent voltak, szóval minden rendben van köztük, ezt azért jó tudni... 
Mély levegőt vettem, majd leültem a helyemre, hogy a könyveim a padba tehessem. Így sokkal egyszerűbb, mintha a táskámban kellene turkálnom minden szünetben.
Timi még nem ért be, azért a helyemen maradva zenét hallgattam, amikor egyszer csak egy láb állt meg előttem. Felnéztem, kivettem a fülemből a fülhallgatót és kíváncsian vártam, hogy mit szeretne Martin.
- Helló, na mizu? - kérdezte mosolyogva.
- Szia - meglepődve néztem rá, majd beszélgetni kezdtünk. Nem tartott sokáig, csupán pár szót váltottunk egymással, majd ő visszament Bettiékhez, én pedig mosolyogtam, mint egy idióta, mikor oldalra néztem, Betti szúrós tekintetével találkoztam, szóval úgy döntöttem, jobb, ha előre nézek.
Az órák gyorsan elteltek, Timi ma nem jött iskolába.
Hazaérve első dolgom volt, hogy felhívjam, ő pedig elmesélte, hogy az éjjel rosszul lett, hányt is, az orvos pedig kiírta őt egy hétre. 
A pénteki nap Timi nélkül siváran indult. Nem beszéltünk Martinnal, ami most először nem is zavart. 
A tegnap előtti beszélgetésünkből nagyon sok mindent szűrtem le, hogy van valami, amiről nem tudott dönteni, de talán mára már sikerült neki, Bettivel is látszólagosan tökéletes a kapcsolatuk, így aztán itt volt az ideje annak, hogy magammal törődjek, elfelejtsek minden reménykedést, a bandára és persze a jegyeimmel koncentráljak. Éreztem, hogy nincs semmi, ami most összezavarhatna.
Tanítás után a suli előtt találkoztam Ádámékkal, ahol ők már vártak rám, aztán el is indultunk a "terembe".
- Ez a nap, srácok. Totálisan kiakasztott. A matek nekem teljesen kínai - panaszkodott Krisz.
A végzős évek igen nehezek.
- Ja, én is elrontottam a dogát. De most muszáj erről beszélni? - kérdezett vissza Ádám.
- Te mindig azt hiszed, hogy elrontottad, végül mindig jó lesz - röhögött Tomi, én pedig csöndben utaztam mellettük.
- Neked, Niki, milyen napod volt? - nézett rám Tomi.
- Hát, elment, kicsit unalmas volt, de elment. Lenne egy pár kérdésem. Az utolsó dal, amit küldtél nekem. Együtt énekeljük?
Tomi egy pár percig habozott, majd rávágta:
- Együtt.
Aztán kicsit megvetve kinevetett.
- Oké, csak kérdeztem. Azt hittem, nem énekelünk majd lassú, szomorú számokat.
- Annak találod? 
- Hát, ha valaki dühtől ég valakiért, az azért elég elszomorító.
- Ne foglalkozz vele - mosolygott rám, majd elkezdett másról beszélni, én pedig nem nyúztam a témát.
Ádámék házából csodálatos illat áradt, azt hiszem, rakott krumpli, amitől egy kicsit éhes lettem.
A "teremben" még átbeszéltünk pár dolgot, mikor Ádám anyukája lejött egy tálca süteménnyel.
- Hoztam nektek nassolni valót - mosolygott ránk, én meg mivel eddig még nem láttam, egyből odamentem, hogy bemutatkozzak neki. Mosolyogva jó próbát kívánt, aztán kiment.
- Na, kezdhetjük? - nézett körbe Krisz.
- Mivel kezdünk?
- Haladjunk sorba. - állt fel Ádám, és már kezdtük is az éneklést.
Már minden számot elénekeltünk, kivéve a ráadást, de a többiek felálltak a helyükről, én pedig egyedül maradtam a mikrofon előtt.
- Még van egy szám, nem? 
- Ja, de most pihenjünk egy kicsit - mondta Ádám.
Leültem én is melléjük, majd ettünk még egy kicsit, közben arról beszélgettünk, hogy melyik számot, hol kell még gyakorolnunk, és nekem se ártana megtanulgatni a dalszövegeket, mert van ami még nem megy.
- Holnap már jobban fognak menni - mondtam, mire a többiek bólogattak, majd Krisz megfogott egy süteményt, és hozzám vágta.
- Héé! Mi az? - néztem rá kérdőn.
- Csak ízelítőt adtam. Ha jövőhéten se tudod a szövegeket kívülről, akkor kiteszünk - mondta komoly tekintettel, én pedig éreztem a gombócot a torkomban.
Még pár másodpercig csöndben figyelt, majd felnevetett.
- Jaj, Niki, látnod kellene a fejed. Nem fogunk kitenni. A dalszövegek meg, már most is jól mennek. Van még egy hónap, tuti, hogy addig megtanulod.
- Megijesztettél. Na és akkor miért dobtál meg? - kérdeztem nevetve.
- Mert hülye vagyok.
Ezt Tomiék is alátámasztották, majd ideje volt folytatni a próbát.
- Tehát, Skillet Fire and Fury... 
- Igen.
- Ki választotta ezt? - néztem körbe - Nem mintha baj lenne, mert hát szerintem gyönyörű dal, és imádom, csak érdekel.
- Én - mondta Tomi, majd Ádám szintizni kezdett,  Tomi pedig énekelni, folyamatosan előre nézve. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nem igazán sikerült. Végig csak előre nézett. Talán jelent neki valamit ez a dal?
Este hét óra volt, mikor befejeztük a próbát. Ádám meg Krisz elmentek valahova, én pedig megint Tomival maradtam kettesbe.
- Mi volt a baj az utolsó dalnál? - kérdeztem gondolkodás nélkül.
- Nem volt semmi. Mennyire várnak haza? -kérdezte, én pedig visszafojtott mosollyal válaszoltam.
- Kilencre.
- Oké, van kedved egy pizzához? 
Megszorult a gyomrom, amikor észrevettem, hogy ez volt az elsőm alkalom, hogy eszembe jutott Martin. Az egész próba alatt annyira jó kedvem volt, nem gondoltam rá, ami különösen hatott rám.
- Nagyon szívesen pizzázok veled - válaszoltam, majd elindultunk.
Egy közeli pizzázóba mentünk be, mégse láttam még soha. Talán többet kellene kijárnom.
Belülről a falak várszerűen voltak kialakítva, mindenhol oszlopok, és gyertyák sorakoztak. Ha nem tudom, hogy pizzázó, azt gondolom, hogy egy drága étterem.
- Van valami követelmény, hogy mit kell felvenni majd a buliban? - kérdeztem az üdítőmet iszogatva.
- Hát, ha gondolod beöltözhetsz valaminek.
- Minek? 
- Nem tudom, mit szeretsz. Boszorkánynak, vagy ilyesmi.
- Tessék? - nem értettem, hogy mire gondol.
- Niki, ugye tudod, hogy ez melyik suli buli? 
- Nem, azt hiszem, nem.
- Halloweeni. Komolyan nem tudtad?
- Oh, így már értem. Ti beöltöztök?
- Még nem tudom, talán.
- Lehetne valamit csoportosan - vetettem fel az ötletet.
- Holnap megbeszéljük. Indulhatunk? Fél kilenc van.
- Persze - megtöröltem a számat, majd elindultunk.
A busz felé sétálva megálltam, majd ránézetem.
- Tudod, így ősz elején elég jó idő van. Nincs kedved inkább gyalogolni?
Mosolyogva bólintott, majd tovább haladtunk.
- Beöltözhetnénk macskáknak.
- Minek? - nézett rám furcsán.
- Hát tudod, macskafarok, fülek, meg minden.
- Eltudnál képzelni minket abban?
Ezen kicsit gondolkoznom kellett.
- Hát, vizuális vagyok, de igazad van, nem lenne túl előnyös.
- Ezt most nem tudom bóknak venni - nevetett Tomi.
Hasonlóan értelmes dolgokról beszélgettünk, mikor megérkeztünk a házunk elé, kilenc előtt öt perccel.
- Hát, nagyon jó nap volt ez a mai. Köszönöm szépen -mondtam, majd odahajoltam, hogy két puszit adjak neki.
Tomi megfogta a derekamat, éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, de nem tudtam, mi okozhatja ezt az érzés. Kicsit megijedtem a jelenettől, de mikor hátrébb szerettem volna lépni, ő is jött velem, majd szorosan magához ölelt.
- Szép estét - lépett el, én pedig vörös fejjel szó nélkül álltam előtte és néztem, ahogyan elsétál.