28. rész

Éreztem ahogyan a vizes fű átitatódik a ruhámon, amitől a lábam teljesen libabőrös lett. A kinti hideg, és az eső ellenére mégsem fáztam, nem voltam képes rá. Azt éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. Hisz, mikor már azt gondoltam, hogy túltettem magam Martinon, akkor előadja ezt a műsort, melyet nem tudok hova tenni. Szerelmi vallomás volt, vagy csak szórakozik velem?!

A földet nézve egy kis tócsában láttam magamat, ahogyan térdelek az esőben. A ruhámon lévő piros festékek teljesen elmosódtak a víztől, amitől még ijesztőbb képet alkottam, mint eddig. A kezemet a sárba tettem, majd egy mozdulattal belecsaptam. Dühös voltam, először csak Martinra, majd Ivettre, végül mindenkire, aki körülöttem volt. 

Egy nagyobb esőcsepp rohamosan végigfutott a fejem tetejétől a hajam végéig, majd leesett a földre. Újból az előttem lévő sárba pillantottam, majd hátra nézetem.

Martin állt ott kapucniban, egy plusz pulóverrel a kezében. Rezzenéstelen arccal meredt rám.

Tágra nyíltak a szemeim, majd a földre néztem, és újból sírni kezdtem, mire ő megragadta a kezeimet, és felhúzott az esőből, rám terítette a pulóvert, majd magához ölelt. Éreztem az illatát. Azt, amit akkor is, mikor segített a lépcsőn aminek a tetején bambulás miatt elestem. Összeszorult a szívem. Eszembe jutott az a sok minden, amit egy hónap alatt átéltünk.

Nem tudtam, mit gondoljak, minden könny egyszerre tűnt el a szememből, csak bambultam előre fele, mire ő beletúrta a fejét a vállamba, én pedig hagytam.

- Miért? - kérdeztem, küzdve a könnyeimmel.
- Mert meghallottam a hangodat, és követtem az ösvényen. Végül idevezetett. 
- De Betti...
- Sajnálom, hogy nem hittem neked. Láttam a lábadat, beszéltem Timivel is. Hinnem kellett volna neked.
- Már mindegy - mondtam, közben eltoltam őt magamtól, bár a karjával még nem eresztett, egyenesen a tenyerembe csúsztatta a kezét.
- Jól sejtem, hogy te - egy pillanatra megállt a mondanivalójával - Elkéstem, igaz? - kérdezte a földet nézve.
- Én pedig keserű ízzel a szájamban bólintottam egyet, nem mertem a szemébe nézni. Ezt kellett mondanom, ez volt a helyes.
Lecsuktam a szemem, ekkor éreztem, hogy elengedi a kezemet.

- Legjobb lenne, ha hazavinnélek, különben nagyon beteg leszel.

Újból kinyitottam a szemem, mikor egy ismerős cipőtalpat láttam magam mellett.

Tomi volt az. Az egyik kezét  zsebében tartva, a másikkal egy esernyőt tartott.

- Majd én hazaviszem - szólalt meg nyugodt hangon.

A két srác még pár pillanatig farkasszemet nézett egymással, majd elindultunk haza.

Ahogy beültünk a kocsiba, akkor éreztem igazán, hogy mennyire fázom.

Eldőltem jobbra az ülésen, végig kifelé néztem az ablakon, nem szólaltam meg.

Az iskola udvarán történt jeleneten kattogtam. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Martin ugyan úgy érez irántam, ahogyan én éreztem iránta. De akkor mégis miért csinálta ezt velem? Miért jött össze Bettivel? Talán jobb is, ha nem gondolkozom ezen. Ráadásul ha Tomi ezt mind végignézte,  akkor nem hiszem, hogy bármi is lehet még köztünk a jövőben.

Lecsuktam a szememet, majd átkaroltam a pulóvert, amit Martintól kaptam, de abban a pillanatban hazaérkeztünk.

Kiszálltunk a kocsiból, az eső még mindig szakadt, Tomi pedig végig kísért az esernyőjével , megvárta, míg kinyitom az ajtót.

A lakásban minden sötét volt, az autónk se állt ott, ahol szokott, ebből arra következtettem, hogy apáék, mindannyian elmentek valahova.

Elköszöntem Tomitól, majd mikor beértem az előszobába, visszafordultam felé. Tudtam, ha most egyedül maradok, a gondolataim szépen lassan megemésztenek majd...

- Nincs kedved bejönni egy kicsit? - kérdeztem tőle hirtelen, vörös arccal, mire ő mosolygott egyet, majd beindult a lakásba.