36. rész

Szóval a pénteki nap villámgyorsan elkövetkezett, s el is múlt. Elkezdtük átbeszélni, pontosan milyen számokat adjunk elő, amiből hatalmas vita kerekedett, ugyanis mindenki mást akar. Nem csoda, ez lesz az utolsó fellépésük, szóval mindenki a legjobbat szeretné nyújtani, azt pedig úgy tudják a legjobban elérni, ha olyan számot adnak elő, amit a legjobban szeretnek. Végül mindenki javasolt egy számot, amiből az következett, hogy semmi köze sincs a karácsonyhoz az összeállított műsorunknak, persze nem mintha baj lenne, de azért megbeszéltük, hogy lesz majd valami karácsonyi hangulatú dalunk is, de hogy mi, azt még pontosan nem tudjuk, szóval most mindenki kapott két napot, hogy eldöntse, vasárnap pedig újból próbálni fogunk. Ez persze azt jelenti, hogy egy szabad napom sincs, mivel a mai napot, a szombatot, Tomival töltöm, aminek a puszta gondolatától is egy meleg érzés fut végig a testemen és nem hagyja, hogy másra koncentráljak. Ráadásul ma elvisz valahova, és nem tudom, hogy hova. Nem is tudom, hogy mit vegyek fel, persze ezért hívtam segítségül Timit, a legjobb barátnőmet.

- Nem, nem, nem... - válogatott a szekrényemben szorgalmasan. 

- Arra gondoltam, felveszek egy egyszerű fekete nadrágot, egy vajszínű pulóverrel, és felveszem hozzá a vajszínű de halvány rózsaszín mintás sálamat. A hajamat egyszerűen kiengedem úgy, ahogy van, hullámosan, és kicsit kifestem magam. Na, mit szólsz hozzá?

- Vedd fel, és meglátjuk. De ha engem kérdezel, megfogsz fázni. Már nagyon hideg van kint. Nyakunkon a karácsony.

- Ne is mond, hamarosan itt van a nővérem bemutatója, és megígértem neki, hogy a hétköznap elmegyek vele cipőt venni. Úgy volt, hogy vasárnap megyünk, de közbe jött a próba a srácokkal, na meg ott van a kórus is...

- Nem gondolod, hogy túlvállaltad magad?

- Talán, egy kicsit - nevettem el magam, s közben már benne is voltam a ruhámban.

- Tökéletes - mondta Timi, mikor hirtelen sms-t kaptam.

Tomi írt, az üzenetben az állt, hogy hozzak meleg kabátot és sapkát.

- Szuper. Akkor barna téli kabát és jöhet a sál, meg a sapka...

Estére tökéletesen készen álltam, addig pedig Timivel megírtuk a házi feladatokat, hogy ne reggel keljen megírni, majd filmet néztünk. Hamarosan meg is érkezett Tomi, aki csókkal köszöntött a házunk előtt.

- Akkor vigyázzatok magatokra! - kiabált utánunk anya, mi pedig visszaintegettünk neki, és megnyugtattuk, hogy semmi bajunk se lesz. 

Busz után hévre szálltunk, Pest felé tartottunk. A járműn azonban annyira izgatott voltam, hogy alig bírtam megszólalni. Vajon hova fogunk menni, és miért? Lehet, hogy emberrabló?

- Ne aggódj már annyit, Niki - fogta meg a kezem mosolyogva Tomi, majd felállt, ezzel jelezve, hogy megérkeztünk.

- Itt vagyunk? - néztem körbe a Boráros téren, és hirtelen észbe kaptam.

- Sétálni hoztál a Duna mentén, igaz, jaj ez annyira jó! - mondtam vidáman. - Köszönöm.

Tomi csak nevetett.

- Nem egészen, még egy kicsit utaznunk kell...

Kíváncsian követtem őt, hogy végül hova fog vezetni. Újból buszra szálltunk, s valami sötét kis utcában szálltunk le.

- Nem biztos, hogy jó helyen vagyunk - gondolkozott Tomi. - De azt hiszem, hogy erre kell menni.

- Komolyan gondolod, hogy nem tudod merre kell menni? - kérdeztem tőle félve, de ő csak mosolygott.

Ahogy közeledtünk a  cél felé, egyre világosabb volt, s már láttam is ismét a Dunát, ahol a partnak egy részén emberek sorakoztak. Este Budapest gyönyörű szép. Ahogy minden ki van világítva, olyan, mintha a csillagok közt lennénk, messze a fejünk felett. Varázslatos.

- Megérkeztünk - mutatott Tomi az előttünk lévő kivilágított hajóra.

Elállt a lélegzetem.

- Hajókázni fogunk? Komolyan? - kérdeztem csillogó szemekkel.

- Igen - mosolygott rám, én pedig majdnem elájultam örömömben.