- Annyira izgalmas! Végre itt van a december - mondta Bia őrült hangon, miközben az embereket nézte, akik az első adventi díszeket tették fel az utcai lámpákra. - Már biztos a Westend is fel van díszítve - folytatta.
-Hát, gyakorlatilag, még van két nap decemberig, de én is szeretem és vártam is már. A karácsony a legjobb ünnep.
- Igen - mosolygott.
- Bár idén ha készítünk mézeskalácsházat, akkor ha nem baj, egyedül csinálnám.
- Már miért csinálnád egyedül?
- Emlékeztetlek, hogy tavaly összetörted.
- Emlékeztetlek, hogy nem én törtem össze, hanem...
- Na, ki? - nevettem fel.
- Azért tört össze, mert nem segítettél.
- Segítettem volna, de te erősködtél, hogy egyedül is megy.
- Ez igaz - nevetett. - Ezektől eltekintve, idén is együtt csináljuk.
Miközben megbeszéltük a részleteket, megérkeztünk a plázába.
- Először cipőt veszünk, utána bolyonghatunk össze vissza. Csak mert még mindig nincs cipőd! - mondta Bia kicsit idegesen.
Így hát bementünk egy cipőboltba és már kezdődhetett is a válogatás.
Egy gyönyörű hatalmas sarkú fekete cipőt nézett ki nekem. Mivel ő tudta, hogy milyen lesz pontosan a ruha, nekem nem volt sok beleszólásom.
A cipő megvétele után össze-vissza kezdtünk bolyongani. Először egy parfümboltba keveredtünk be.
- Mit szólnál, egy jó kis illathoz? - kérdezte Bia.
- Hát, őszintén szólva, nagyon finom illatú parfümöt használ. Nem hiszem, hogy szüksége van parfümre...
- Akkor tovább - mondta.
Következő alkalommal egy kis ajándéktárgyashoz toppantunk be. Itt mindenféle üveg, porcelán tárgyak voltak. Bár Tominak semmit se találtunk, mamának vettünk egy üvegangyalkát. Ő ugyanis imádja a dísztárgyakat, folyamatosan veszi őket, a lakásában mindenhol van valami kis apróság.
Kifelé jövet gondolkoztam, hogy pontosan miket is tudok róla. Nagyon szeret zenélni, ugyanakkor olvasni is.
- Tudom, hogy mit fogunk megvenni! - kiáltottam fel, majd megfogtam Bia kezét és húzni kezdtem a könyvesbolt felé, ahol meg sem álltam a Metró 2033-ig.
- Tökéletes! - mondtam és már ki is fizettük. Már csak csomagolópapírért kellett elmennünk.
- Remélem örül majd neki - mondtam halkan.
- Biztosan, hisz tőled kapja.
A háttérből hirtelen ismerős viháncoló hang ütött fülön. Megfordultam, ahol a hátunk mögött Betti és Ivett sétált, két hatalmas nagy szatyor ruhával. Ők most vásároltak. Együtt. Annyira siettek, hogy észre sem vettek minket. Betti miatt azonban akaratom ellenére is eszembe jutott Martin. A héten nem sokat beszélgettünk, éppen hogy csak köszöntünk egymásnak a suliban, ez viszont zavart. Régen annyit beszélgettünk. Tudom, azóta sok minden történt, de attól még mi barátok vagyunk, nem?
Biával utoljára bementünk még egy ruhaboltba, ahol mind a ketten vettünk magunknak egy-egy pulóvert, majd elindultunk haza.
Otthon az első dolgom az volt, hogy írjak Martinnak, aki azonnal válaszolt is. Találkozni akart.
Nem tudtam, helyén való-e, ezért megkérdeztem Tomit, aki természetesen nem ellenkezett. Gondolom úgy van vele, hogy ez az én dolgom, nekem kell lerendeznem. Az már jobban aggasztotta, hogy este a sötétben hogy jövök haza, és persze azt nem engedte, hogy Martin kísérjen haza, mert ahogy ő fogalmazott, "mindennek van határa", szóval megbeszéltük, hogy Csepelre értem jön majd a plázához kocsival.
Ideje volt elindulni. Martinnal hat órakor találkoztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése